09:Chapter

-Nessy! Nessy! - ébresztett fel egy ismerős hang. Kinyitottam szemeimet, és megpillantottam Mark-ot, aki aggódó arckifejezéssel bámult engem. A lehúzott redőnyön keresztül világítottak be a gyenge napsugarak, ami azt tudatosította velem, hogy kora reggel lehetett.

 -Mi az? Miért keltettél fel? Történt valami?

 -Én is ezt kérdezném. Egész éjszaka kiabáltál álmodban, most pedig már sírtál is! Mi van veled?

 -Nincs semmi, biztosan a szüleimre gondoltam - füllentettem, majd gyorsan az arcomhoz kaptam. Bőröm enyhén nedves volt a könnyeimnek köszönhetően. Tényleg sírtam. Tizenkét év telt el, és azóta sikerült végre elfelejteni azt a sok keserves éjszakát, amin keresztül mentem. Most pedig mindez újra előtört bennem, ezzel megnehezítve a boldog pillanataim, amire oly rég vágytam. Miért gyötörnek megint az emlékeim? Miért nem keresett fel többé? És miért ragaszkodtam annyira ehhez az élethez, mikor már nincs is jelentősége? Csak reménykedtem abban, hogy Szöulban végre újra találkozhatunk, mint azt mindig is akartam, de most minden reményem elveszett. Mégis olyan közel érzem magamhoz. Meg kell szabadulnom ezektől az emlékektől, és új életet kezdeni. Számára már csak egy idegen személy lehetek, akkor nekem sem kell gyötörnöm magamat. Boldogan fogom végezni a munkám, ami az egyetlen olyan dolog, amiért hálás lehetek a múltamból. A gyenge Bae Seo Ran elveszett azzal az emberrel együtt. Már csak Nessy maradt, a határozott és vidám lány, aki gondoskodni fog a hét fiúról, bármi is történjen.

 -Majd hívd fel a szüleid. Nem jó sírva látni téged - simított végig a vállamon Mark.

 -Rendben. Most pedig készülődjünk. Nagy nap vár ma mindenkire - csaptam össze tenyereimet, és nagy készülődésbe kezdtem. A kellő holmijaimat már tegnap előkészítettem, este pedig az ajtó elé helyeztem őket. A fürdőben felkaptam magamra a mai napra szánt ruhám, majd a tükör előtt konstatáltam, hogy tökéletesen festek. Kösd föl a gatyát Oppa! Mától nem az vagyok, aki régen voltam. Minden erőfeszítésemmel azon leszek, ha már magadtól nem kerestél, a tv-n keresztül lásd, mindig elérem azt, amit szeretnék, és sose hátrálok meg!

 -Kész vagy már, Seo Ran?! - dübörgött az ajtón Jackson. Sietősre vettem a tempómat, szinte kapkodva kötöttem fel a hajamat, amely előtte katasztrofálisan hullott vállaimra. Amíg a srácok ide-oda rohangálva pakoltak maguknak, addig megcsináltam a reggelit. Kedvem a néhány órával ezelőttihez képest sokkal jobb lett. Magabiztosabbnak éreztem magamat, ez a tükörből visszatükröződő énemből is jól megfigyelhető volt. Bambam megterített, én pedig elhelyeztem az ételeket az asztalon. Lassacskán mindenki végzett a pakolással, így mind a nyolcan az asztalnál ültünk. A fiúk is vidámak voltak, így a koncert már most sikeresnek ígérkezett.

 -Izgultok? - néztem körbe a társaságon. A múltkori koncert emlékképei ugrottak elő fejemben, amely az első komolyabb kihívás volt az életemben.

 -Nem - felelték határozottan, ami meglepett. A múltkor mindannyian rémült tekintettel mászkáltak fel és alá, most pedig áradt belőlük a nyugodtság érzete.

 -Miért nem féltek? Nem, mintha nem örülnék neki. De múltkor nem így éreztem.

 -Mert itt vagy velünk, Noona! - bökött felém pálcikájával Jr, mire hatalmas mosoly jelent meg az arcomon.

 -Azért ne túlozzunk ennyire. Már egy fokkal tapasztaltabbak lettünk, nincs miért félnünk. Semmi köze ahhoz, hogy itt vagy. Ha nem lennél, akkor sem változna semmi - nézett mélyen a szemembe Jackson.

 -De egy barom vagy! - förmedt rá Youngjae.

 -Miért? Mert elmondtam az igazságot? Mondd, mi lenne másképp, ha nem lenne itt? Semmi, úgy van. Ugyanúgy élnénk az életünket, mint eddig.

 -Köszönöm a reggelit. Én távozom először - tettem le étkezőeszközömet a tányérom mellé, majd elhagytam a helyiséget. Táskámat felkaptam a vállamra, a bőröndömet pedig húztam magam után, egészen a kertig. Leültem a kőből kiépített járdára, és könnyes szemekkel néztem körül tartózkodási helyemen. Sosem figyeltem még meg a kertet, de nem is lett hátrányom belőle. Egy egyszerű kis pad állt a járda szélén, minden más fű volt. Úgy tűnt, mintha elég rég gondozták volna az egészet.

 -Jól vagy, Nessy? - guggolt le mellém Youngjae. Gyorsan megtöröltem a szemeimet, és egy mosolyt erőltettem az arcomra. Bármennyire is rosszul estek az elhangzott szavak, erősnek kellett mutatnom magamat. Több ok is megkívánta. A srácok felnéztek rám, pedig csak egy egyszerű sminkes voltam, így nem mutathattam nekik gyengeséget. Másrészt tartom magam ahhoz az elhatározáshoz, hogy mától nem létezik Bae Seo Ran. Mégis egyedül Jackson ragaszkodik ehhez a megszólításhoz, így mindig feleleveníti bennem a nem kívánatos gondolataimat. Még ha jelenleg is Seo Ran a nevem, úgy tekintek rá, mint a magam mögött hagyott múltra, amely örökre bennem marad a szívem mélyén, bármit is teszek ellene. Mert az emlékeink eltűnhetnek bennünk, de meg nem történtté nem válhatnak.

 -Persze, jól vagyok. Már megszoktam Jacksontól, hogy valami ok folytán neheztel rám. De a ma elhangzott szavai szíven ütöttek. Úgy érzem senkinek sincs rám szüksége, és mindenki meg akar szabadulni tőlem. Miért gyötörnek újra ezek a gondolatok? Lassan belefulladok már.

 -Senki sem akar megszabadulni tőled. Biztos, hogy nem gondolta komolyan, csak most valami miatt ő is nyugtalan lett. Talán történt valami tegnap óta?

 -Az eltűnésem. De annak inkább örült, mint nyugtalan lett. Fogalmam sincs.

 -Felejtsük el. Menjünk a koncertre, ígérem mindent beleadok, hogy büszke legyél rám - nézett csillogó szemekkel.

 -Mindig büszke leszek rád, Youngjae - simítottam meg a vállát. Kinyújtotta kezét, így felsegített a földről. - Mehetünk?

 -Gyerünk - ragadta meg a csuklóm. A furgon már a ház előtt állt, már csak mi ketten hiányoztunk. Helyet foglaltam a Mark melletti üres helyen, ami csak az érkezésemre várt. Előttünk Jr és Yugyeom ültek, mögöttünk JB és Youngjae. Jackson és Bambam mellettem foglaltak helyet, de szerencsére Bambam ült kívül, így nem kellett Jackson mellett lennem. Azt hiszem legjobb lenne hallgatni Youngjae szavaira. Felejtsem el a történteket, és foglalkozzak azzal, ami igazán fontos. Elvégezni a munkámat, és erőt adni a fiúknak.

 -Hányan lesznek a mai koncerten? - kérdeztem a mellettem ülő személytől, aki válasz helyett tovább olvasta könyvét. Valószínű, hogy a kérdésemet sem hallotta, de szerencsére a mögöttem ülő JB füléig eljutott.

 -Úgy tízezren. Ez egy nagy koncert lesz, ami talán hatással lehet a banda imidzsére. 

 -A megjelenésért nem kell aggódni. A lehető legjobb formámat fogom hozni. A többi rajtatok múlik.

 -Épp ezért aggódom. Senki sem bizonytalan benned, de a fiúk izgulni fognak, miután odaérünk. Ez mindig így szokott lenni.

 -Miért van itt Noona, ha nem azért, hogy lelkesítsen? - csettintettem.

 -Te vagy a GOT7 titkos kabalája - támasztotta állát az ülésemre Youngjae. - A régi stylisztunk sosem volt ilyen közvetlen velünk. Csak elhozta a ruháinkat, kisminkelt minket, majd el is ment. Sosem biztatott minket, csak a munkájával foglalkozott, pedig mi is a munkája része voltunk. 

 -Attól még, mert a munkáját végezte, nem biztos, hogy rossz ember volt. Miért rúgták ki?

 -Jacksonnal volt valami konfliktusuk. Nem tudjuk mi sem az okát, de nem lehetett meglenni velük egy légtérbe. Nem olyan volt, mint veled, sokkal komolyabb. De ezt ne említsd előtte, nem szereti, ha erről beszélünk - suttogta Youngjae.

 -Igazából, már tudtuk, hogy jönni fogsz. Miután áthelyezték a stylisztunkat, másnap értesítettek minket, hogy van egy Seo Ran nevezetű lány, aki meg szeretné kapni az állást. Egyből rábólintottunk, de az igazgató viselkedése olyannak tűnt, mintha már rég el lett volna döntve, hogy idejössz - szólalt meg Mark, aki ezek szerint mindvégig figyelt, csak nem adta tudomásunkra. 

 -Az lehetséges. Az Elnök úr édesapám legjobb barátja. Régen megígérte, hogy elhelyezkedhetek a cégében - meséltem idejövetelem rövidke történetét, majd sóhajtva folytattam tovább. - Az igazat megvallva, kissé bűntudatom van, mert egyből megkaptam az állást, csak azért, mert kiváltságos vagyok.

 -Ne aggódj, nem nézünk rád rossz szemmel. Gondolom, nem lehet mindenki sminkes, akit az utcáról felszednek. Biztosan sokat tanultál érte - borzolta össze a hajamat JB.

 -Olyan sok hírességhez kerülhettél volna, hogy minden nap másik idolt sminkelnél. Mégis egyedül hozzánk kerültél - nosztalgiázott Youngjae. - Vajon lehetett valami jelentősége? 

 -Nem tudom. Biztosan lenyomozott valaki titokban, és azt akarta, hogy ide jöjjek - nevettem fel. 

 -Ki akarná azt, hogy ide gyere? - szisszent fel Jackson, de elengedtem a fülem mellett. 

 -Úgy látszik, hogy Te. Miért érzem azt, hogy többet foglalkozol Nessy-vel, mint bármelyikünk? - kérdezte tőle Bambam. Jackson gúnyos vigyorra húzta száját, majd becsukta szemeit, és hátradőlt az ülésen, ezzel kirekesztve maga körül a külvilágot, azaz minket. Az út hátralévő részében sokat meséltek a fiúk arról, hogyan és miért lettek idolok, miken mentek keresztül mindeddig. Büszkének és szerencsésnek éreztem magamat, hogy a népszerű GOT7 számomra nem csak egy idolbanda a munkámból, hanem a jelenlegi családom is, akikkel sosem érzem magam egyedül. Youngjae mindig meghallgat és megértő velem. JB tapasztalt az élettel, és tanácsai sokszor segítenek. Jr-rel mindig újra a réginek érzem magam, szinte sosem tudok mosolygás nélkül meglenni, ha vele vagyok. Yugyeom megmutatta, milyen jó elfoglaltság is a videojátékozás, amely régen teljesen hidegen hagyott. Mark rengeteg új és érdekes könyvet mutatott, és elmesélte azt is, hogy néha csak tetteti az olvasást annak érdekében, hogy a fiúk ne idegesítsék folytonosan. Bambam mindig a segítségemre van, mint egy segítő angyal, aki megérzi, ha baj van, és máris mellettem terem. Majd ott van Jackson, akinek máig sem értettem meg gondolkodási menetét. Annyit tudok, biztosan nem olyan ember,  mint amilyennek tetteti magát.

A koncert helyszínére érve megbizonyosodtam arról, hogy a fiúk hatalmas rajongótáborral rendelkeznek. A stadion előtt mindenhol csak emberek tömegeit lehetett látni, pedig jóval idő előtt voltunk. Szerencsére, az épület hátsó része kerítéssel volt elkerítve, biztonsági őrizettel, akik érkezésünkre vártak. Nagy valószínűséggel a fiúk érkezésére, nem az enyémre. Soo Gi a bejárati ajtónál várt ránk. Fényképezőgépe nyakában lógott egy személyzeti kártya kíséretével. Nagy ölelésbe vontam munkatársam, aki kezdetileg remek barátnőmnek is bizonyult. 

 -Jó volt az út? - kérdezte tőlünk. 

 -Igen. Jól kipihentem magamat - nyújtózkodott Jackson, majd bement az épületbe. Lassacskán mindannyian követtük őt, és elfoglaltuk a helyünket a sminkes szobában. A térség sokkal nagyobb volt a múltkorihoz képest. Érezhető volt, hogy egy fontos koncert helyszínén voltunk. A dolgozói kártyám a zsebembe dugtam, és nekiláttam a táskáim tartalmának kipakolásához. A ruhákat Soo Gi hozta magával az autójával, melyeket néhány napja választottam ki nekik. Most is fehér színben pompáztak, ezzel megőrizve a jófiús és aranyos kinézetüket, néhány kiegészítővel boronázva, hogy egyediek és stílusosak legyenek. Most sem volt hozzászólásuk ellene, így magamban tudtam már, hogy teljes mértékben rám bízzák a ruhák kiválasztását. 

 -Srácok, elmegyek a mosdóba, utána hozzálátok a sminketekhez. Addig folytassátok a készülődést! - indultam el, ám nem éreztem úgy, hogy eljutott volna hozzájuk az információ. Egyedül Jackson hümmögését kaptam válaszul, így elindultam, tudva, hogy ha csak ő is, de valaki tudja, merre is mentem. Több, mint két órán át voltunk úton, reggel pedig a kelleténél is többet ittam, így sietősebb tempóban haladtam előre. A személyzeti mosdó kulturáltnak és tisztának nézett ki, ezzel megtartva még mindig az épület színvonalát. Ám hirtelen lépéshangokat hallottam az ajtó felől, majd egy árnyékot, amely megállt az ajtó előtt. 

 -Jó újra találkozni, Seo Ran - szólalt fel egy ismerős női hang, majd egy kattanás szerű zaj. - Három éve vágytam erre az állásra, erre te megjelentél egy nap, és egyből a magadénak tudhattad. De ne aggódj. Ennyi várakozás után nem most fogok megfutamodni. Remélem elég érthető volt a célom.

 -Engedj ki, te szemét! - dörömböltem az ajtón, de egyedül maradtam. Szellemként tűnt fel a titokzatos személy, majd így is tűnt el. Itt dolgozó lehetett, mivel elkülönített részen tartózkodtunk. Idegesen rogytam a földre, és folyamatosan csapkodtam kezemet az ajtóhoz, nem foglalkozva azzal, hogy piros nyomokat hagy maga után. - Nem hagyhatsz itt! A fiúknak szüksége van rám!