17:Chapter

Körülbelül két és fél hétbe telt, mire mindannyian kiszabadultunk az unalmas kórház falai közül. Jackson állapota ez idő alatt rohamosan javult, és még az emlékei is kezdtek haloványan előjönni. Tíz év reménytelenül telt el mindeddig, de ez a pillanat végre megváltoztatott mindent, reményt adott mindannyiunknak. Persze csak apró képek villantak be neki, de úgy véltük, ez csak a kezdete mindennek. A MV forgatását két héttel későbbre tűzték ki. Sok visszajelzést kapott az ügynökség, hideget és meleget is egyben, de összességében a rajongók rendkívül segítőkészek és megértőek. Eközben megkaptuk a videó forgatókönyvét, ami miatt egész este forgolódtam, Mark idegére menve, aki nem vágott semmit a fejemhez, csak csendesen tűrte az egészet jó szobatársként. Hogy mi volt kiborulásom fő oka? Egy csókjelenet. Mégpedig az egyik bandataggal, aki nem mást, mint Jae Bum. Más ember örülne ennek az egésznek, hisz tökéletes életem volt, remek állásom, barátaim, akik egyben lakótársak is. De nem szeretném az első csókomat egy olyan emberrel átélni, akihez semmilyen érzelmi kötődésem sincs. A randinak nevezhető esemény persze megdobogtatta így is zavaros szívemet, de legbelül még mindig reménykedek abban, hogy valamikor hirtelen megjelenik rég elvesztett szerelmem, mintha mi sem történt volna. Persze ez csak álmodozás, de nem szeretném a későbbiekben megbánni a cselekedeteimet. Másrészt nem is szeretnék érzelmeket táplálni egyik bandatag felé sem, hisz szerződésem van, de ami a legfontosabb, nem szeretném, ha elveszíteném bármelyik barátomat is emiatt. 

 -Min Hye! - sipítottam bele a telefonba.

 -Mi történt? Valami baj van?! - komolyodott el hirtelen.

 -Ráérsz most?

 -Koncerten vagyunk Busanban. Segítségre szorulsz? Hívjam a mentőket? Vagy a tűzoltókat? - esett pánikba, mire kitört belőlem a nevetés. - Yah, te most szívatsz?!

 -Ennyire nincs vészhelyzet - kacagtam még mindig. - Női gondjaim adódtak, és mivel nem ismerem nagyon a környéket, szerettem volna, ha valaki elkísérne.

 -Szólj Youngjae-nek vagy JB-nek. Ők tűnnek a legkomolyabbnak ilyen téren. 

 -Nincsenek itthon - biggyesztettem le a számat. 

 -Senki?

 -Majd később beszélünk! - tettem le a telefont. Vörös arccal mászkáltam fel alá a kollégiumban, majd erőt vettem magamon, és bekopogtattam Jackson szobájába. Mindenki próbán volt, egyedül ő tartózkodott itthon, mivel egy darabig még nem táncolhatott. 

 -Mi az? 

 -Bejöhetek?

 -Nem.

 -Segítenél valamiben? - kérdeztem az ajtó másik felének dőlve, majd rájöttem, hogy a kérdésemre a válasz minden bizonnyal nem lesz, így gyorsan folytattam. -  Egy vegyesboltba kéne sürgősen elmennem, de nem ismerem a környéket. Elkísérnél? Légy szí-

 -Menjünk - nyitotta ki az ajtót, mire a hirtelen lendülettől nekiestem. Még a mondatomat sem sikerült befejeznem, nem számítottam arra, hogy elsőre sikerül meggyőznöm. Esésem közben megragadta vállaimat, így meg tudott tartani, mielőtt teljesen rádőltem volna. Kikerekedett szemekkel bámultam rá, miközben még mindig kezei közt tartott. - Megállnál végre a saját lábadon? 

 -Oh, persze - szabadultam ki gyorsan karjai közül. Felhúztam a fejemre kapucnimat, hogy eltakarjam vörös arcomat, majd gyorsan előre siettem. Omo, miért vagyok már megint vörös? Biztosan csak a menstruációm okozza ezt az érzelmi káoszt. Nyugodj meg, ez nem amiatt az idióta miatt van! - ütögettem a fejemet. 

 -A másik irány! - hallottam meg magam mögül hangját, mire gyorsan megfordultam, és az ellenkező irányba kezdtem el menni. Lábaimat szaporán vettem, nehogy utolérjen, így egész úton csak mögöttem sétált és irányított a megfelelő helyre. 

 -Ez lenne az? - torpantunk meg egy üzlet előtt.

 -Hm. Menjünk! - nyitotta volna az ajtót, de visszarántottam. 

 -Ne! Nem kell! Majd én egyedül elintézem, menj csak haza!

 -Ha már idáig eljöttem, nem fogok visszasétálni - sétált be, és magával húzott. Kínosan csempésztem be a kosárba a tisztasági betéteket, miközben próbáltam nem felvenni vele a szemkontaktust. Legszívesebben világgá rohantam volna akkori helyzetemben, így az a röpke tíz perc, amit az üzletben eltöltöttünk, egy órának tűnt.

 -Köszönöm, hogy elkísértél - álltam meg vele szemben az utcán, és a földre szegeztem a tekintetemet. 

 -Nincs mit - vonta meg a vállát, majd hirtelen lehúzta fejemről a kapucnit. - Nem kell zavarban lenned előttem. Tudod, ezek olyan dolgok, amiket..khm..nem kell szégyellned.

 -Köszi megint - húztam vissza a fejemre az anyagot, majd gyorsan előre siettem ismét. Mi történt a régi Jacksonnal? Mióta kiengedték a kórházból, mintha teljesen új emberré vált volna. Kezdem megkedvelni az új Jacksont. 

 -Nessy! Mi van ebben a dobozban? - torpant meg Jr. a nappali közepén. Kezében a lila kis betéttartó dobozom volt, szinte az ütő is megállt bennem, mikor megpillantottam. 

 -Semmi! Add vissza, kérlek! - nyúltam volna érte, de elrohant. - Park Jin Young, ne játszadozz velem! 

 -Csak érdekel, mi van benne - állt meg a kanapé túloldalán, majd kinyitotta a dobozt. Az egész banda a nappaliban tartózkodott, így fejemet a tenyerembe temettem. - Ez meg mi?

 -Add ide, te szerencsétlen! - tépte ki kezei közül Jackson. Elindult felém, és hátsó zsebembe süllyesztette a tárgyat.

 -Inkább menj fürdeni gyorsan - tolt a fürdő felé. Meglepetten pislákoltam felé az ajtóból, végül befáradtam, és elvégeztem esti rutintevékenységeimet. Miután kész voltam mindennel, leültem az ebédlőasztalhoz, ahol egy cetli díszelgett. 

,,Este nyolckor gyertek az ügynökséghez. Hozzátok Seo Rant is!"

 -Ez meg kitől van? - pislákoltam a lapra. 

 -Az egyik dolgozó adta oda. Azt mondta, ez elnök küldi - magyarázta Youngjae. Egy furcsa érzés öntött el belülről. Az elnök nem szokott mással üzeneteket küldeni, inkább saját maga szokta felhívni az illetőt, vagy személyesen közölni vele. Mindenesetre nem foglalkoztatott a téma túlzottan, hisz valószínűleg csak nem volt elég ideje személyesen közölni velünk. A megbeszélt időben mindannyian a főépületben álltunk, és vártuk az elnök érkezését.

 -Srácok, beszélnünk kell - szólalt fel Jackson. - Tizennégy szem közt. 

 -Oh, akkor elmegyek addig a mosdóba - bólintottam megértően. Sejtelmem sem volt arról, hogy mi lehetett a közlemény, de mindenesetre olyan dolog, ami nem rám tartozott, és én ezt tiszteletben tartottam. Nem siettem el semmit, hogy elég idejük legyen beszélgetni, így legalább tíz percig voltam távol, aminek a háromnegyedét talán csak végigsétáltam a folyosókon. 

 -Nessy! Tényleg te vagy az?! - ugrott a nyakamba Jr. visszatérésemkor, mire meghökkenve bámultam le rá. 

 -Igen, én vagyok az - nevettem el magamat, majd mosolyogva visszaöleltem. 

 -Örülök, hogy eljöttetek - szólalt fel valaki a hátam mögött. Ismerős hang volt, sőt, túlzottan is. Remegő kezekkel engedtem el Jin Young vállát, és megfordultam én is.

 -Te meg ki vagy? - tette keresztbe a kezeit Jackson. - Ha csak azért hívtál ide minket, hogy szórakozz velünk, akkor már mennénk is, ha megbocsátasz. 

 -Nem szórakozás céljából hívtalak ide titeket - húzta gúnyos vigyorra a száját, majd rám mutatott. - Miatta. 

 -Ismered őt, Nessy? - nézett le rám JB, de egyszerűen nem bírtam megszólalni. 

 -Még nem. De úgy gondolom, még ti sem ismeritek eléggé. Stylist? Na ne nevettess - dobott hozzám egy köteg papírt. Felszedtem a földről, és a többi tag is a kezébe vett egy példányt. A papíron az összes adatom ott szerepelt az iskoláimról, származási helyemről és minden fontos információról, köztük arról is, hogy hivatalosan csak sminkes végzettségem van, a stylist szakmához az ég világon semmi közöm sincs. - Nyolc óra, az elnök már vár minket - nézett karórájára, majd megfogta karomat, és az iroda felé húzott. - Ugye nem gondoltad, hogy ilyen könnyen a tiéd lehet ez az állás, mikor nem tettél érte semmit? Én több éve várok erre, és megmondtam, hogy nem hátrálok meg. Jobb lesz, ha már most elbúcsúzol a fiúktól. 

 -Sosem választhatsz el a fiúktól. Ezt jó, ha belevésed a fejedbe! - mosolyodtam el. 

16:Chapter

Kellemes hangulat járta végig a helyiséget. Az étel egy gyorsan összedobott Kimbap volt, de ez egyáltalán nem zavart, hisz szinte egy olyan embert sem ismerek, aki ne szeretné vagy felelne meg neki. Nekem ez is pont elég volt egy "romantikus" vacsorához, ám a függöny egyik apró réséből egy embert pillantottam meg a hátsó kertben. 

 -Valaki van a kertben! - rohantam az ablakhoz, de JB gyorsabb volt, és elállta előttem az utat.

 -Nincs ott semmi. Üljünk vissza inkább, vacsorázzunk meg, mielőtt kihűlne!

 -Megnézem, aztán ehetünk - akaratoskodtam. Továbbra sem engedte, hogy megközelítsem a tárgyat, de makacsságom máig sem hagyott alább, így újra próbálkoztam. Átbújtam kezei alatt, melyre nem számított, majd kihúztam a függönyt. Tágra nyílt szemekkel bámultam az öt fiút a kertben ácsorogva egymás mellett. Összesen két esernyővel a kezükben dideregtek, nehogy elázzanak a szakadó esőben. 

 -Omo! - rohantam ki a kertbe. - Köszönöm a vacsorát, JB!

 -Szia Nessy! - integetett vidáman Jr., majd tüsszentett egy hatalmasat, amelybe szinte a föld is beleremegett.

 -Ti mióta és miért ácsorogtok idekint? - emeltem fejem fölé a pulóveremet, hogy ne ázzak el.

 -Mert...' - kezdett bele BamBam, de félbeszakítottam.

 -Mindegy! Majd bent megbeszéljük, igyekezzetek! - hadonásztam a kezeimmel az épület felé. Mind az öten elhúzták a csíkot egy kevéske pillanat alatt, ezért futva rohantam én is utánuk. - EL NE MOZDULJATOK INNEN!

 -Mi? Miért? - torpant meg Mark ijedten az előszoba kellős közepén, majd a többi tag is úgy tett.

 -Összepiszkoltok mindent! - mutattam a padlóra, ahol csurgott le róluk a sáros víz. - Sminkes vagyok, nem takarítónő! 

 -Akkor hogy menjünk be? - kérdezte Yugyeom, és összenézett a többiekkel. Elrohantam egy köteg törülközőért, majd az arcukba nyomtam őket. 

 -Öltözzetek át!

 -Itt?!

 -Ne! Egyelőre csak kapjátok le a ruháitokat, és törülközzetek meg. Utána mindenki öltözzön fel ott, ahol akar. Addig elmegyek a felmosóvízért - hagytam magukra őket. Direkt lassabban mentem, hogy elég idejük legyen elvégezni a dolgaikat, amíg én távol tartózkodtam. Mire odaértem, csak egy nagy sártócsa úszott a padlón, a fiúk eltűntek, mint ahogyan azt előbb megbeszéltük. 

 -Na? Miért voltatok odakint? Beszélgessünk egy kicsit... - pislantottam a kanapén ülő fiúkra, akik kérdésem hallatán a földre szegezték tekintetüket. Vallatásuk közben meleg teát készítettem nekik, mivel rendesen áthültek. Elég szokatlan volt ez az anyuka szerep, hisz annyi idős lehettem talán, mint Yugyeom és BamBam.

 -Mert szeretünk az esőben lenni - próbálkozott Junior.

 -Hogyne - válaszoltam feléjük sem nézve, miközben öntöttem ki a bögrékbe a meleg italt. - Azért rohantatok be úgy a házba, mint a villám.

 -Aigoo, Hyung! - lökte oldalba Yugyeom Juniort. 

 -JB, nincs semmi hozzáfűznivalód? - adtam neki is oda a bögréjét, majd a többieknek is. 

 -Talán - húzta el a száját. 

 -Mi akartunk kimenni, hogy ne zavarjunk titeket! - vette védelembe Youngjae.

 -Felejtsük el - legyintettem, hogy ne próbálják megmagyarázni a történteket. - Csak ne legyetek betegek. Nem szeretném, ha mind az öten kórházban végeznétek.

 -Akkor lehetnénk Jackson szobatársai! - csillantak fel Jr. szemei.

 -Örülne neki - nevettem el magamat cinikusan. Miután mindenki kivégezte a teáját, egyesével elmentünk lefürdeni. Először az ázott személyeket küldtem el, majd utoljára én következtem. Azt hiszem, sosem esett ennyire jól a forró víz, mint ma este. Később az emeletes ágy felső részén feküdtem, és Markkal beszélgettem, aki az alsó részen terült el. A holnapi nap programtervét ecseteltük, mivel a lista szerint övé a csütörtöki nap. Még ő maga sem tudta, hogy mit szeretne csinálni, de úgy beszéltük meg, hogy majd alakul valahogy, a lényeg, hogy jól érezzük magunkat. 

Hajnalban arra keltem fel, hogy rendkívül fájt a hasam és enyhén hányingerem volt. Csendesen lemásztam az ágyról, és a fürdő felé osontam. A tegnap esti étel tartalma teljes egészében kijött belőlem. Megmostam gyorsan az arcomat, de ismét rámtört a hányinger, ezért fürdőbe cipeltem a vastag takarómat, ha megint rosszul lennék, ne kelljen átmásznom Markon. Szerencsétlenségemnek köszönhetően az előbb is majdnem felkeltettem őt, mivel beléakadt a takaróm, mikor lefelé másztam az ágyon. Kényelmesen megágyaztam a földön, majd hamarosan álomba merültem. Néhány óra elteltével lépéshangokat észleltem, amelyek egyre csak hangosodtak, azaz valaki felém közeledett. 

 -Hányinger? - pillantottam meg JB-t az ajtóban.

 -Hm - bólintott szerte álló hajjal. Belenyomtam a fejemet a párnámba, és az oldalamra fordultam, hogy háttal legyek neki.

 -Honnan volt az a Kimbap? - szólaltam fel pár perc múlva. Azt gondoltam, hogy frissen készült, de ezek után már kezdtem kételkedni benne. 

 -Jin Young anyja hozta még valamikor.

 -Aigoo, mennyi ideje volt az a valamikor? - kérdeztem vissza. Egy ideig csend lett, valószínűleg elgondolkodott. 

 -Múlt héten - szólalt fel végül. Arcom hamarosan elfehéredett, mikor jobban belegondoltam abba, hogy mit is fogyasztottam el nemrégiben. 

A kórházban voltunk Jacksonnál, viszont nem egy vendégként, hanem szobatársként. A nap folyamán kiderült, hogy JB és én ételmérgezést szenvedtünk. Átestünk kellemetlenebbnél kellemetlenebb vizsgálatokon, mire végre csak a pihenés várt ránk. Mivel egész nap unatkoztunk, elmeséltük Jacksonnak hogyan kerültünk ide, ő pedig nevetve a fejünkhöz vágta azt, hogy "idióták vagytok". Nem tudtam mit kezdeni magammal, az ágyban forgolódtam állandóan, és hallgattam a két fiú beszélgetését. Vártam, hogy JB végre elhagyja a helyiséget, aztán beszélni tudjak Jacksonnal. Mikor ez végre megtörtént, azonnal le is csaptam rá.

 -Tényleg amnéziád van? - tértem rá a lényegre. Nem mondott semmit. Ha nem szólalt volna meg idővel, azt gondolnám, hogy nem is hallotta meg a kérdésemet. 

 -Melyik tag mondta el? - szisszent fel.

 -Az mindegy. Csak kíváncsi vagyok - néztem a szemébe. - Akkor igaz?

 -Az.

 -Sajnálom.

 -Nem kérek a sajnálatodból - válaszolt gorombán. - És sajnálni sincs miért. Megtörtént és kész. Élem az életemet tovább. Úgy is régen történt már. 

 -Akkor az a kép a húgodról, az nem is ő volt?  

 -Nem - vonta meg a vállát. - Én sem tudom kicsoda.

 -Akkor miért mondtad azt, hogy a húgod? Nem lett volna egyszerűbb elmondani az igazat? 

 -Száll már le rólam! Foglalkozz a saját életeddel, ha már itt sem lehetek egyedül!

 -Rendben - bújtam vissza a takarómba. Megszoktam már ezt a beszédstílust, de most először fájdalmat éreztem emiatt. Könnyeim is előtörtek, ezért próbáltam bebújni a takaró alá, nehogy meglássa vagy meghallja.

 -Te...te most sírsz?

 -Nem - hazudtam, ami elég komolytalanul hangzott. Idő közben JB is visszatért, aki egyből észrevette lelkiállapotomat annak ellenére, hogy elbújtam.

 -Nessy! Miért sírsz? Fáj valamid?

 -Nem sírok! - másztam ki az ágyból hisztérikusan. Felkaptam magamra a köntösömet, majd kicsoszogtam a kórteremből. A kórháznak volt egy hatalmas kertje, ahová a betegek kiülhettek levegőzni vagy társalogni. Ott foglaltam helyet én is egy üres padon. Felhívtam a szüleimet, mivel ezen a héten teljesen elfelejtkeztem róluk, ami miatt bűntudatom támadt. Utána Min Hye-nek ecseteltem el idekerülésem történetét és egyéb eseményeket, amik ebben a néhány napban zajlottak le. Az öt fiú, akiket reggel magukra hagytunk, azóta sem vették fel a telefont. Kezdtem aggódni miattuk, ezért felhívtam a manager urat, hogy nézzen be hozzájuk, nem történt-e valami velük. Feltápászkodtam a padról, majd visszaindultam, hogy lepihenjek egy kicsit. Kinyitottam az ajtót, ám valami változás szemet szúrt nekem a szobában.

 -Yah, Te! Már megint itt vagy?! - ordítottam rá az ágyamon fekvő Sehunra. Kikerekedett szemekkel nézett rám, valószínűleg ő is ugyanúgy meglepődött, mint én. 

 -Hé, srácok! Azt nem mondtátok, hogy ő a harmadik - nevette el magát.

 -Látom elemedben vagy - mutattam rá. - Szóval megtennéd, hogy lefáradsz az ágyamról? 

 -Hm - morgott egyet, és legurult onnan.

 -Már csak az hiányzik, hogy még több ember legyen itt - mondtam cinikusan, miután körbenéztem a helyiségben.

 -Nekem mondod? Az előbb még egyedül voltam itt, erre ma reggel beállítottatok ketten is - helyeselte Jackson. - Mehettetek volna másik kórterembe. Annyi van még itt!

 -Hé, örülj, hogy társaságod lett, és nem kell hetekig egyedül lenned! - kérte számon JB. Sehun csak nevetett az egészen, ami szemet szúrt mindhármunknak.

 -Te meg mit nevetsz?! - rivalltunk rá egyszerre. Hirtelen lehervadt a mosoly az arcáról, mindenki komolyan nézett előre percekig. A csendet az ajtó nyitódása szakította félbe.

 -Junior! - borultam le az ágyról, és futottam hozzá.

 -Ne! Ne! Ne ölelj meg! - hátrált.

 -Miért? - fékeztem le, majd kérdő tekintettel pislákoltam rá.

 -Beteg vagyok, nem szeretném, ha te is elkapnád.

 -Omo, mi történt? 

 -Tüdőgyulladás - mutatott magára, majd a többi tagra, akik most érkeztek meg. - És nekik is.

 -Mindenkinek?! - tátottam el a számat.

 -Szobatársak leszünk! - kaptam meg a választ a kérdésemre.

15:Chapter

Némán ültünk egymás mellett egész úton. A levegő megfagyott, belegondolni is szörnyű abba, hogy öt perccel ezelőtt még életem első "randevúján" ültem, aminek ki tudja hogyan lehetett volna vége. Most pedig ezernyi felgyülemlett kérdéssel a fejemben rohantam JB után a kórház épületében, míg meg nem találtuk a fiúkat, akik az egyik kórterem előtt várakoztak.

 -Mi történt pontosan? - támadta le Youngjae-t a leader. Még a köszönés is elmaradt, ezért az udvariasság kedvéért meghajoltam mindkettőnk helyett, majd hallgattam a fiú beszámolóját.

 -Az új koreográfiát gyakoroltuk, amibe bekerült egy szaltó Mark és Jackson részéhez - vakargatta tarkóját idegesen. - És itt történt az, hogy Jackson rosszul ért földet.

 -Mennyire rosszul? - tettem fel a lényeges kérdést, amit jobb lett volna, ha nem teszek.

 -Nagyon.

 -Basszus! - szisszent fel JB mellettem. - Miért neki kellett megsérülnie megint?!

 -Megint? - pillantottam rájuk értetlen arckifejezéssel. - Többszöri esetről van szó?

 -Jó néhány éve autóbalesetet szenvedett, mikor még gyakornok volt az ügynökségnél - támaszkodott a vállamra Mark. - Komoly sérülésekkel kórházba került, és a műtét után, mikor felébredt, nem emlékezett majdnem semmire sem, csak a szüleire és a saját nevére. Azóta megváltozott. Előtte sosem volt ennyire rideg.

 -Erről még nem meséltetek nekem - böktem ki ezt a néhány szócskát. Annyira lesokkoltak az elmúlt fél órában történt események és történetek, hogy ezen kívül többet nem tudtam volna kipréselni magamból.

 -Nem szereti, ha felhozzuk a témát. És mi sem szeretünk annyira beszélni róla, de te fontos tagja vagy a csapatunknak, így szükségesnek tartottam elmondani. De ne aggódj, ez régen történt, neked ettől nem fog megváltozni semmi.

 -Jae Bum, kérem fáradjon be egy pillanatra! - nyílt ki az ajtó, ahonnan egy idősebb férfi lépett ki fehér orvosi öltözetben. Mindenki feszülten ült a földön vagy a székeken, amíg ki nem fáradt végre az utólag említett személy.

 -Na? Mi történt?! - ugrott elé Junior.

 -Minden rendben van.

 -Bővebben?

 -Agyrázkódást szenvedett, de magánál van.

 -Haver, ezt jelenti neked a "minden rendben van"?!

 -Örülj, hogy nem lett komolyabb baja! Ha rosszabbul esik, akár ott is maradhatott volna! - emelte fel JB a hangját, mire megfagyott a levegő, és mindenki a földet kezdte el pásztázni. Perceken át vártunk, ugyanis átszállították a VIP kórterembe, ami a legfelső emeleten volt. Idő közben a szülei is megérkeztek, így tömegesen mentünk be hozzá. Mindenki egyszerre kezdte el bombázni kérdéseivel, egyedül én ácsorogtam az ajtóban némán. Nem is tudtam mit mondani, de ha akartam volna sem, mivel a hangzavar közepette akár egy repülő is az épületnek csapódhatott volna.

 -Elég lesz, így is fáj a fejem! - csitította el a társaságot Jackson.

 -Meddig kell itt maradnod? - hajolt fölé BamBam hatalmas kiskutyaszemekkel.

 -Az orvos szerint három hétig nem csinálhatok semmi megerőltető tevékenységet, és a legjobb az, ha itt maradok egy időre - szomorodott el. - Csináljátok meg nélkülem a klipet.

 -Dehogy is! A GOT7 nélküled csak GOT6. A rajongók biztosan meg fogják érteni - fakadt ki Jr. - Fontosabb az egészséged, mint az, hogy három hetet várnak e vagy sem.

 -Igen, kicsim. Majd beszélünk a Manager úrral - ült le a mamája az ágy mellé elhelyezett székre.

 -A húgod mikor jön? - szólaltam meg végre. Nagyon kíváncsi voltam már rá, hisz alig akad a közelemben velem egykorú lány. A fiúkkal is remekül megvoltam, de nap, mint nap együtt töltöttük az időt, ami kezdett kicsit unalmassá válni. Főleg, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem lehet velük megbeszélni.

 -Kinek a húga? Itt nincs senkinek se, csak nővére - értetlenkedett BamBam. Megértően bólintottam, hogy ne beszéljünk róla, majd ha lehetőségem akad, tisztázom vele ezt az egészet. Elbúcsúztunk tőle, mivel későnek bizonyult már, és elindultunk vissza a dormba.

 -Várjatok! Ki kell mennem a mosdóba - toporzékoltam a magassarkúmban. Az emberek furcsán méregettek az öltözetemért, ami egyáltalán nem a kórházi környezetbe illett. Miután megkönnyebülten kiléptem a mosdó ajtaján, elképedve tudatosult bennem az, hogy mindenki magamra hagyott. Végigmentem a folyosón, felmentem Jackson kórterméhez, de senkit sem találtam meg. Megpróbáltam egyesével felhívni őket, de nem vették fel a telefont. Csalódottan és egyedül sétáltam vissza a kollégiumba. Taxira nem volt nálam pénz, mivel nem gondoltam, hogy szükségem lesz rá az este folyamán. A lábam sajgott már, később inkább levettem a cipőmet, nem foglalkozva azzal, hogy elég furcsán festhettem. Az eső is elkezdett zuhogni az út háromnegyedénél. Mire hazaértem, szinte már szétrobbantam az idegességtől. Vizes hajjal és ruhával, fájó lábbal vetődtem be a kollégium ajtaján.

 -Köszönöm, hogy megvártatok! - ordítottam el magamat, de nem jött válasz. Haragosan elrúgtam az út közepén szétdobált cipőket, majd bekanyarodtam a folyosón a nappali és a konyha felé. A fájdalom és a düh egy pillanat alatt elillant, mikor megpillantottam az étkezőasztalt szépen megterítve, rózsával díszítve. JB az asztal fő részénél ült, szemei felcsillantak, mikor megpillantott. Lefagytam eddigi tartózkodási helyemen, és pislogás nélkül meredtem magam elé, miközben végig azon voltam, nehogy összerogyjak hirtelen.

 -Remélem nem haragszol, amiért nem tudtuk befejezni azt, amit elkezdtünk, Nessy.

Nem JB, egyáltalán nem haragszom.

14:Chapter

 -Nessy, Nessy! - rángatott meg Yugyeom. Megfordultam a másik oldalamra, jelezve, hogy aludni szeretnék még, de továbbra is folytatta eddigi cselekedetét. - Valaki itt van!

 -Hogy mi?! - pattantak ki szemeim. - Omo, mi van ha egy medve?! 

 -Te dilis, az ügynökségnél vagyunk!

 -Jaj, tényleg - nyomtam fejemet a párnába kínomban.
 -Nem merek kimenni. Mi van, ha valamelyik banda jött próbálni?

 -Majd én megnézem - kúsztam a kijárat felé, de visszarántott.

 -Tettessünk halottat! Az mindig beválik - nézett rám komoly arckifejezéssel, mire szó szerint kitört belőlem a nevetés. Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna, és kihúztam a zipzárt. Mosolyom abban a pillanatban le is hervadt, mikor hirtelen Jr. arcával találtam magam szemben. Ijedten borultam vissza kuckónkba, és lábammal kezdtem el hadonászni felé.

 -Jézusom, Park Jin Young! A frászt hoztad rám! 

 -Jó reggelt neked is! - ugrott be közénk. Könyökét egyenesen a gyomromba döfte, hangos kiáltást kicsikarva belőlem. 

 -Te..meg...akarsz..ölni? - sziszegtem. Egy kis időbe telt, mire rájött, hogy mi is a bajom, de hamar megoldottam a helyzetet. Sietősen kikászálódtam a sátorból, nehogy bántódásom essen a továbbiakban. Jr. egyből ki is jött a sátorból, mikor kettesben maradt Yugyeommal. 

 -Nessy, tedd rendbe magad a kollégiumban, és négykor találkozzunk az épület előtt! - adta ki a parancsot a leader. 

 -Megyek is - bólintottam, azonban kénytelen voltam visszafordulni. - Milyen ruhába jöjjek? Ezt már kénytelen vagyok megkérdezni, mert fogalmam sincs arról, hogy egy színházba vagy egy erdőbe szeretnél vinni.

 -A lehető legelegánsabban. Ma egy különleges helyre viszlek - mosolygott rejtélyesen. Zavarba ejtve haladtam a kollégium felé, miközben végig azon járt az eszem, vajon hova megyünk ma. Színházba? Talán vacsorázni? Esetleg múzeumba? Sejtelmem sem volt arról, melyik is lesz végül, de még így is izgatottan siettem egyenest az ideiglenes otthonom felé. Gyors zuhany után megebédeltem, kihagyva a reggelit, ugyanis Yugyeommal délben hagytuk el a sátrat. Megmostam a fogamat, megszárítottam a hajamat, végül pedig a bőröndömben kezdtem el kotorászni, keresve legelegánsabb és legdrágább holmijaimat. Az iskolában eleget tanultam a divatról, és bármikor tudnék segíteni a tanácstalan embereken, viszont magamon képtelen voltam ebben a helyzetben. Kiterítettem négy ruhámat Mark ágyára, de egyszerűen nem tudtam döntésre jutni, csak bámultam őket egy szál törölközőbe burkolózva. Reménytelen helyzetem közepette eszembe jutott a megmentő ötlet, vagyis inkább a megmentő személy, Min Hye. Egyből fel is hívtam, ő pedig lelkesen végighallgatta segélykérésemet. Húsz perc elteltével már ketten ácsorogtunk a szoba közepén. Idő közben magamra kaptam egy melegítőt, amit a bőrönd legalján találtam. Ezt sürgősen el kell majd rejtenem Yugyeom elől, mielőtt meglátja. 

 -Szerintem a fehéret kellene felvenned - tanácsolta. - Így is nagyon vékony vagy, nem kéne még jobban kihangsúlyozni. 

 -Köszönöm, egy angyal vagy! - ugrottam a nyakába. Miután átöltöztem, a fürdőbe indultam, hogy megcsináljam sminkemet, de Min Hye megállított.

 -Hagyd, majd én megcsinálom! Ma csak annyit kell tenned, hogy szép leszel, és jól érzed magadat - mosolygott. - Mire van a barátnő, ha nem arra, hogy segítsen a másiknak a sürgős helyzetek esetén?

 -Hálás vagyok mindenért, Min Hye - hunytam le szemeimet, ő pedig egyből hozzálátott a munkához. Elég sok időbe telt ez a folyamat hisz próbált minél precízebb lenni, hogy a lehető legtökéletesebben fessek ma a megbeszélt találkozón. 

 -Olyan rég vártam már, hogy egy lányt végre gyönyörűvé varázsoljak! - kacagott. - Nekem csak tizenkét fiú jutott, akik utálják, ha sminkelik őket.

 -Gyönyörű vagy - nézett végig rajtam JB a megbeszélt helyen és időben. Egyre zavartabb kezdtem lenni, de ezt a zavartságot, csak fokozta a többi bandatag pillantása, akik most értek ki az ügynökség épületéből. Az indulás előtti egy percben annyi bókkal jutalmaztak meg, amennyit még életemben nem mondtak nekem összesen. Paradicsom vörös arccal sétáltam a fiúba karolva, miközben mindvégig a földet pásztáztam, nehogy észrevegye. Kezdetlegesen némán haladtunk egymás mellett, kínossá téve a helyzetet magassarkúm kopogása, amely betöltötte a csendet kettőnk közt, de megtörtem a csendet, később pedig már fesztelenül beszélgettünk mindenről, ami éppen az eszünkbe jutott. 

 -Omo, Jae Bum Oppa! - rohant elénk egy lány. Mindketten megtorpantunk, és lepillantottunk az ismeretlen személyre. Magassarkúmnak köszönhetően most az egyszer elég magasnak érezhettem magamat, és nem kellett felnéznem egyik fiúra sem. - Kérhetnék egy közös képet? 

 -Persze - bólintott. Kissé nyugtalan volt, mivel nem így tervezte ezt az egészet, de egy bólintással adtam tudtára, hogy nincs semmi baj, ez várható volt, hogy valaki felismeri, és emiatt egyáltalán nem haragudtam rá. Inkább büszkeséget éreztem.

 -Lefotóznál minket, kérlek? - nézett rám hatalmas szemekkel a lány, és telefonját szorongatta remegő kezei közt. 

 -Ühüm - vettem el a készüléket. A tokján a GOT7 egyik fotója díszelgett, és akaratlanul is mosolyogni kezdtem. - Készen is van.

 -Köszönöm a képet, Oppa! - hajolt meg előtte, majd előttem is, mire értetlenül meredtem rá. - És neked is, Oppa barátnője!

 -Mi csak.. - kezdtem bele a magyarázkodásba, de már el is rohant látókörünkből. 

 -Menjünk tovább - intett szórakozottan JB.

 -Oppa! - szólítottam meg elfojtott nevetéssel, mire szúrós szemekkel pislantott rám. - Mesélsz nekem Jackson húgáról?

 -Jackson húgáról?

 -Azt mondtam, nem?

 -De, de, csak.. - gondolkodott el. - Nézd, meg is jöttünk!

 -Ó, ez egy étterem! - csillantak meg szemeim. Nagyon éhes voltam már az utolsó étkezés óta, így rendkívül örültem annak, hogy vacsorázni hozott el.

 -De még hol! A teraszról le lehet látni teljes egészében a Cheonggyecheon folyóra! Ha gondolod, vacsora után sétálhatunk is egyet a parton. Benne vagy?

 -Még szép, hogy benne vagyok! Ez a második kedvenc helyem egész Koreában! 

 -Mi? A második?! - sápadt el. - Azt hittem az első. A kedvenc helyedre szerettelek volna elhozni. Aish, de hülye vagyok!

 -Ne! Ne aggódj! Az első kedvenc helyem a régi szülőhazámban van. Ott már rengetegszer jártam gyerekkoromban, szóval örülök, hogy ide hoztál!  

 -Tényleg?

 -Igen.

 -Akkor menjünk! - lelkesedett, és magával húzott az épületbe. Minden káprázatosan nézett ki, és kimondhatatlanul örültem annak, hogy ülőhelyünkről ráláttam kedvenc helyemre. Persze nem a kilátásért voltam oda ennyire, hanem JB figyelmességéért, ami sokkal többet jelentett számomra. Az asztalon egy hófehér virágcsokor várakozott egy bor kíséretével.

 -Ez az enyém? - pislantottam a csokorra.

 -Igen, remélem tetszenek - fürkészett. Úristen, virágok! Ez a nap lehetne ennél fantasztikusabb? Ha nem csipkedtem volna meg a lábamat az imént, most azt gondolnám, hogy egy álomban vagyok.  - Nessy? Jól vagy? Nincs meleged?

 -Mi..miért?

 -Hát, az arcod. Kicsit ki vagy pirulva.

 -Csak melegem van, de nem vészes. Ne foglalkozz vele - kezdtem el gyorsan legyezni magamat, de úgy éreztem egyre vörösebb árnyalatom lesz. Gyorsan terelni kezdtem a témát, nehogy feltűnjön neki. - Rendelünk?

 -Oh, igen - kapta el a fejét, és a pincért kezdte el keresni szemeivel. Kihasználtam az alkalmat, és egy tucatnyi púdert nyomtam arcomra, amíg nem figyelt. Így már kicsit felszabadultabban éreztem magamat, mint azelőtt. A pincér már is elindult felénk, mikor meglátta JB magasba lendített kezét. 

 -Mit parancsolnak? - hajolt meg a középkorú férfi. A velem szemben ülő személy épp megszólalt volna, de telefonja hirtelen felcsendült a kelleténél kissé hangosabban. Ez pont elég volt ahhoz, hogy az egész étterem felénk forduljon. Elnézést kért a pincértől, és kezével jelezte, hogy fáradjon el, majd felvette a telefont. Egy pillanatig kíváncsian hallgatta a másik fél mondandóját, de arckifejezése hirtelen elkomolyodott, ami megijesztett.

 -Nessy, mennünk kell! - ragadta meg a karomat, és húzott maga után. Rohanva haladtunk az utca felé, miközben próbáltam nem hanyatt vágódni a cipőmben. - Taxi! - nyújtotta kezét a felénk közeledő járműhöz. A kocsi megállt, és mindketten beszálltunk. Olyan hirtelen jött minden, hogy felfogni sem tudtam mi történik. 

 -Hová parancsolnak?

 -A Sung-Ae kórházba! Sürgősen! - rivallt rá a sofőrre JB.

 -Mi folyik itt? Mi ez az egész? - kérdeztem remegő hangon.

 -Jackson megsérült...

13:Chapter

Ajtócsapódás hangjára keltem fel, melytől szinte megfájdult a fejem is. Szemeim kipattantak az ijedtségtől, és felugrottam az ágyból.

 -Jackson! - sétáltam ki a szobából. Semmi válasz nem jött. Még egyszer kiáltottam nevét, hátha nem hallotta volna, de erre sem jött válasz, ezért tudatosítottam magamban, hogy valószínűleg ő lehetett az ajtócsapódás okozója. Most komolyan itt hagytál? Egyedül? Semmi gond, legalább jobban körülnézhetek a házban. Az asztalon egy tálca pirítós várakozott egy cetlivel mellette. Omo, de éhes vagyok! Legalább ennyire nem embertelen ez az alak, hogy hagyna éhen veszni. Kezembe vettem a cédulát, miközben az egyik pirítóst tömködtem a számba, elég visszataszító kinézetet kölcsönözve magamnak. De egyedül voltam a házban, ezért nem nyugtalanított, csak a papírra koncentráltam. Próbán vagyok, edd meg a reggelidet és menj vissza a kollégiumba! Ne nyúlj a dolgaimhoz, mielőtt azt hinnéd úgy sem látom! Ott a kamera a sarokban. Gondoltam szólok. A kenyér is megakadt a torkomon, mikor elolvastam az üzenetet. Kikerekedett szemekkel nézelődtem a helyiség sarkaiba, ahol az egyikben ott díszelgett a kamera. Tényleg nem viccelt. 

 -Yah, Te! Minek tartasz egy kamerát a házadban?! Ha? - ordibáltam a kamerához, ami úgy tűnt, mintha magamban beszéltem volna. Elvettem az egyik sapkáját a polcról és a fejemre húztam. A kamera alá toltam a széket, hogy fel tudjak rá állni. Így szemtől szemben lehettem a tárggyal. - Tetszik a sapkád. De a kamerának jobban áll - vontam meg a vállamat, majd rá akasztottam, hogy eltakarja a kilátást. Nem tudtam eldönteni, hogy a hangom hallható-e vagy csak megfigyelésre szánták, ezért az előbbihez alkalmazkodtam. Bosszantásképp legalább fél órán keresztül hangosan elemeztem minden egyes holmiját, ami éppen a kezembe akadt. Véget is vetettem ennek az elfoglaltságnak, hisz eszembe jutott, hogy a mai nap Yugyeom társaságában kell lennem a próbák után, aminek körülbelül három óra múlva vége lesz. Megkerestem a fürdőszobát, hogy lezuhanyozhassak, mivel a tegnapi nap folyamán kimaradt ez a tevékenység. A csap mellé ismét egy cédula volt elhelyezve, alatta pedig összehajtott női ruhák. Remélem nem gond, hogy a holmijaid közt kutattam. Nem a saját érdekemben tettem. Az apró levelet a kukába hajítottam, utána megtorpantam a zuhanykabin előtt. Nem mertem megszabadulni ruháimtól, hisz ki tudja Jackson hova rejtett még néhány kamerát a házban. Végül erőt vettem magamon, és sietős tempóban lezuhanyoztam. Ennyire csak nem elővigyázatos, hogy még a saját fürdőszobáját is állandó megfigyelésben tartsa. Felkaptam magamra a ruhákat, amelyek a sajátjaim voltak, így még kényelmetlenül sem éreztem magam bennük. Fogkefe után keresgéltem egy ideig, és találtam is néhány bontatlan dobozzal az egyik fiókban. Már csak a sminkem hiányzott, ami megszokottá vált nekem, de nem állt rendelkezésemre semmi ehhez szükséges holmi, ezért a sminkelést elvetettem a mai napra. Az ajtó zárását illetően nem akadtak nehézségeim, hisz a bejárás csak kóddal lehetséges, kifele viszont nem szükséges annak beírása. Mikor becsuktam a tárgyat, azonnal be is záródott, ettől a pillanattól kezdve nem tudtam visszamenni a kód nélkül. Az épület előtt álltam meg, hogy meg tudjam nézni a telefonom segítségével tartózkodási helyemet. Az ügynökség felé indult konkrét buszjárat, de inkább a sétálást választottam, hisz tengernyi időm volt még a próbák végéig. Útközben felmértem rengeteg üzlet kirakatát, és próbáltam fejben összerakni, milyen összhangja legyen a fiúk ruhájának a következő koncerten. Szerettem volna meglepni őket hétköznapi ruhákkal is, mivel az itt töltött idő során mindenki stílusát alaposan megfigyeltem, és bevéstem az emlékezetembe. Hamarosan meg is érkeztem munkahelyemre. Azt gondoltam többet sétáltunk nemrégiben, most még is egész hamar idetaláltam. Először a dolgozószobámat támadtam le, hogy lepakoljam a táskámat. El is felejtettem, hogy tegnap milyen állapotban volt, de mikor beléptem az ajtón, tisztaság és rend fogadott. Elképedve néztem körbe az egész helyiségben. Ámuldozásomból egy pillanatra kizökkentem, hogy le tudjam tenni holmijaimat, minek céljából ide érkeztem. Öt percig még ácsorogtam a szoba közepén, majd elindultam az emeletre a tánctermek felé. A folyosón ajtók tömege tárult elém, fogalmam sem volt arról, a fiúk melyikben tartózkodtak. Minden útba eső ajtóhoz odanyomtam a fülemet, hátha hallok valamiféle zenét kiszűrődni. A harmadik ajtónál csend fogadott, de felcsendült egy dal, amit nem ismertem, viszont tudtam, hogy melyik hang forrása, melyik tag valójában. Óvatosan próbáltam belépni a terembe, hogy ne vonjam senki figyelmét sem magamra. Leültem az egyik padra, és onnan figyeltem a többieket, akik észrevettek engem a tükörből, de folytatták azt, amit elkezdtek. Egy dolgot viszont furcsálltam. A bandából csak hat tag volt jelen a teremben. Miután vége lett a számnak, a fiúk szünetet kértek a koreográfustól, és mind leültek körém.

 -Na, tetszik a szám? - kérdezte Jr. kíváncsian.

 -Elég jó.

 -Elég jó? - kerekedtek ki szemei, mire elnevettem magamat.

 -Még csak most hallottam először, és a táncot figyeltem inkább.

 -Ez az új számunk. Te vagy az első, aki hallotta a közreműködőkön kívül. Már csak a videó hiányzik, de az még csak kigondolás alatt van - nyújtott rövid ismertetőt JB.

 -Én vagyok az első? Tényleg?! - csillantak meg a szemeim, a többiek pedig vadul bólogatni kezdtek.

 -Remélem te is benne lehetsz valamilyen módon az videóban - szólalt meg Youngjae. - Te is a csapat egyik fontos tagja vagy.

 -Te egy zseni vagy, ember! - lökte oldalba BamBam. - Majd beszélünk próba után a managerrel.

 -Ez aranyos tőletek, de nem hiszem, hogy a klipbe én lennék a legalkalmasabb jelölt. Még híres sem vagyok, sem pedig színész.

 -Ehhez nem szükséges nagy színészi képesség, az pedig pláne nem, hogy híres legyél - biztatott Mark.

 -Rendben, köszönöm, srácok - néztem végig a hiányos társaságon. - Tényleg. Hol van Jackson? Reggel hagyott egy üzenetet, hogy itt van veletek.

 -Az öltözőben van. Nem rég ért ide, valami fontos dolga volt - vonta meg a vállát Yugyeom.

 -Mit csináltatok ti ketten egész éjszaka? Még fel sem hívtál minket - méregetett összehúzott szemekkel Junior.

 -Semmit nem csináltunk - emeltem fel védekező pózba a kezeimet.

 -Biztos?

 -Biztos.

 -Biztos?

 -Biztos...

 -Biztos?!

 -BIZTOS! - kiáltottam el magamat, mire ijedtében hátrahőkölt. A többiek csak nevettek a kettőnk közt lezajlott párbeszéden.

 -És nem történt valami furcsa vagy megdöbbentő dolog? - kérdezte JB. - Semmi?

 -Nem, semmi.

 -Biztos?

 -Yah! El ne kezdd te is! - lendítettem felé lábamat, hogy megbökjem. Abban a pillanatban lépett be Jackson, így a gyakorlás tovább folytatódott. Végig néztem őket táncolás közben, egyszer sem merült fel bennem az, hogy unatkoznék az itt töltött idő alatt. A próba végén Yugyeom megtorpant előttem, és felsegített a padról.

 -Átöltözünk a srácokkal, utána hazamegyünk összepakolni, és indulhatunk is - lelkesedett.

 -Hm, oké. És hova megyünk?

 -Az titok - tette ujját a szája elé, majd elindult öltözni. Kimentem utánuk a folyosóra, és ide-oda mászkáltam, míg meg nem érkeztek mind, indulásra készen. A főbejáraton mentünk volna ki, viszont most először történt ilyen velem, hogy rajongók csoportjai tobzódtak az épület előtt. Majdnem pánikba estem, de Youngjae megnyugtatott, hogy nincs semmi gond, ki tudunk menni a hátsóbejáraton, ami direkt erre a célra szolgál. Végig én mentem elöl, hogy felmérjem a terepet, de szerencsénkre, az utca kihalt volt, így nyugodtan haza tudtunk menni. Egyedül a fiúk hangos nevetése töltötte be az utca csendjét.

 -Rakj be pulóvert is! - utasított Yugyeom. Ő már tegnap este bepakolt, ezért végig mellettem állt, és a szükséges holmikat sorolta.

 -De hát nyár van!

 -Csak add ide azt a pulcsit! - nevetett, és kikapta a kezemből a ruhadarabot, majd az utazótáskámba helyezte. - Add ide, amit mondok, én pedig elrakom! Ha rajtad múlna, sosem indulnánk el.

 -Jó. Mi kell még?

 -Hosszú nadrág.

 -Tessék - nyomtam a kezébe az egyik farmeremet, amit nagyon nehezen sikerült beszereznem, ezért igazi kincsként tekintettem rá.

 -Nincs valami egyszerűbb? Itthoni ruha?

 -De, az is van - csodálkoztam el, és odaadtam neki egy másik farmernadrágomat, amit nem igazán szoktam hordani. Miért kellenek itthoni ruhák, ha pont most készülünk elhagyni a kollégiumot?

 -Melegítőnadrágra gondoltam.

 -Az nincs - húztam el a számat.

 -Ez komoly? Stylist vagy, van egy külön szobád teles teli ruhákkal, de nincs egy melegítőd sem?

 -Hé! Hivatalosan csak sminkes vagyok, a dolgozószobám nagy része is csak kozmetikai dolgokból áll, oké?! Mondd, mi kell még?

 -Khm - köhintette el magát. - Fehérneműt is kéne betenni.

 -Azt majd én - vörösödtem el, és kikaptam kezéből a táskámat, hogy magam pakoljam bele szükséges holmijaimat. - Kész vagyok. Most már elmondod hova megyünk?

 -Nem. De vedd fel ezt a sapkát, hogy ne láthassák az arcodat, ha összefutnánk bárkivel is az utcán - nyomott a kezembe egy fehér baseball sapkát, és ő is a fejére húzott egy hasonlót. Egy ideig ismerős úton haladtunk előre, de később már egy számomra ismeretlen helyen baktattunk csomagjainkkal. Az út kezdett emelkedni, végül pedig egy dombon sétáltunk felfelé. 

 -Mikor érünk már fel? - törölgettem homlokomat. Nem elég, hogy legalább háromnegyed órája sétáltunk, de még az idő is forró volt, ezzel megnehezítve dolgunkat.

 -Ne aggódj, már csak pár lépés - ment előttem kitartóan. Vágyakozva néztem az autók után, amik perceken belül felértek, míg mi naphosszaknak tűnő ideig húztuk magunkat ismeretlen úti célunk felé. 

 -Végre! - álltam meg a domb tetején, majd levetődtem a puha fűbe. Yugyeom is elterült mellettem, arcát pedig a földbe nyomta, hogy ne égessék a nap erős sugarai. - Na? Merre? 

 -Arra - mutatott nekem balra. Fejét fel sem emelte, még mindig a talaj felé tartotta. Elindultam nélküle csomagjaimmal, mivel kíváncsiságom még a fáradtság után sem aludt ki. Yugyeom még mindig mozdulatlanul feküdt, szerintem azt sem vette észre, hogy elindultam nélküle. Perceken belül már rohant is utánam, miközben a nevemet kiáltotta. 

 -Most már elmondod mit csinálunk ma?

 -Nézz előre! - mutatott egy nagyobb méretű sátorra a tisztás kellős közepén. Te jó ég! Még sosem sátoroztam, főleg nem egy elhagyatott tisztáson. Egy fiúval...

 -De jó! - erőltettem magamra egy mosolyt. Én és a természet sosem ápoltunk jó viszonyt, ezt bizonyítja a túrázó ruhák hiánya. Bekukkantottam a sátorba, hogy felmérjem a terepet. Ételek voltak dobozokba rakva, amelyeket majd meg kell sütnünk, ha éhesek leszünk. - Mivel sütjük meg ezeket? 

 -Tűzzel. De először kellenek fadarabok. Azt elfelejtettük előkészíteni. 

 -Akkor gyerünk! - ragadtam karon, és húztam magammal fa kereső útra. Néhány darabot, amit már összeszedtünk, a sátor elé pakoltuk le. Az utolsó körnél jártunk, mikor hirtelen egy viszkető és kellemetlen érzés terjedt végig a lábszáramon. Kiugrottam a növények közül, és rohantam vissza a sátorhoz.

 -Yugyeom, Yugyeom! Adj valami krémet! Gyorsan! - vakartam kétségbeesetten a lábamat. Ezért nem jövök soha a szabadba. Biztos, hogy valami megcsíp, megtámad vagy szimplán megijeszt. Aigoo, vissza akarok menni a kollégiumba!

 -Tessék - nyomta a kezembe a zselé állagú masszát, amit a táskájából húzott elő. - Felkészültem mindenre.

 -Hát én nem - morgolódtam, miközben kenegettem a lábam felületét. Az idő kezdett lassacskán kedvezőtlenebb lenni. A napot eltakarták a sötét felhők, minden sötét is ijesztő lett. Az idő még meleg volt, de ahogy esteledett, egyre kevesebb számértéket mutatott a telefonunk kijelzője. Néha előfordult egy-egy hangos dörrenés, valamikor pedig egy-egy villám fénylett a távolban. Kissé megrémített, hogy egy fákkal teli hely közepén időztünk, ezért bemásztam a sátorba, ahol kissé nyugodtabb lettem.

 -Hoztam valami ehetőt - ült le mellém Yugyeom, és a markát tartotta, ami tele volt apró lila bogyókkal.

 -Ezt meg lehet enni?

 -Szerintem igen - vonta meg a vállát, és nekiestünk mindketten szerzeményünk elfogyasztásának. Idő közben az eső is eleredt. Először csak néhány csepp koppanását hallottuk a sátor falán, majd egyre többét. Felkaptam magamra szürke melegítőpulcsimat, ami még is csak hasznosan jött, mivel kezdtem kicsit fázni. A lábam már nem viszketett, csak a nyoma díszelgett ott, hogy megkeserítse kapcsolatomat velem és a kedvenc szoknyáimmal.

 -Nem kéne visszamennünk a kollégiumba? - kérdeztem közömbösen, nehogy kimutassam izgatottságomat. Mondj igent, mondj igent, kérlek!

 -Nem! Ezen a napon ketten kellene szórakoznunk, nem a többiekkel! - csüggedt le, így világossá vált szándéka. Ez mosolyt csalt az arcomra.

 -Akkor hová menjünk? Itt nem maradhatunk - tártam szét a karjaim. 

 -Mindjárt kitalálok valamit. 

Két óra múlva

A JYP főépületében lévő táncteremben ültünk sátrunkkal, miközben a mikrózott (igazából sütni való) ételeinket fogyasztottuk. Mindkettőnk arca teli volt vörös foltokkal, amik nagyjából egy órája jelentek meg rajtunk. Ezt az aranyos bogyócskáknak köszönhettük, amikről tudjuk most már, hogy nem fogyasztásra alkalmasak. Ázott pulóvereinket a radiátorra lógattuk fel, hogy száradjanak, mivel a melegséget nyújtó épületben már nem volt rá szükségünk. A manager úr, aki elhozott minket a helyszínről, párnákat, takarókat és egyéb szükséges holmikat adott nekünk, hogy kényelmesebb legyen a sátor estére. Minden szükséges tényező megvolt egy jó sátorozáshoz, egyedül helyszínnel nem békültünk meg. Sosem gondoltam volna, hogy sminkes karrierem egy táncteremben való sátorozáshoz fog vezetni. Vajon mi jöhet még?

12:Chapter

Unottan, mégis csöppnyi kíváncsisággal figyeltem Sehunt, aki az ágyamon ült a többiekkel szemben, akik a mellette lévő alvóhelyen foglaltak helyet. Mindenki kérdő tekintettel meredt rám, minden bizonnyal a magyarázatomra vártak. 

 -Te meg mit keresel itt? - böktem a betolakodó felé, aki ennek hallatán gúnyos mosolyra húzta száját.

 -Ne aggódj, nem miattad jöttem. 

 -Ti ismeritek egymást? - nézett felváltva kettőnkre Youngjae. 

 -Nem igazán. Csak segített nekem ma valamiben, ennyi az egész - magyaráztam ki ezt a számomra kínos szituációt. Miért ilyen modortalan az összes idol velem? Mert fiatalabb vagyok, nekem is jár a kellő tisztelet. Ha ő így játszik, én is így fogok.

 -Yah! Szállj le az ágyamról! - álltam meg Sehun előtt keresztbe tett kezekkel.

 -Hogy beszélhetsz így egy vendéggel? Ne felejtsd el, még jössz nekem eggyel! Ha egyszer belecsöppentél a barátnő szerepébe, már nem szállhatsz ki belőle!

 -Kértem én, hogy hívj a barátnődnek? Nehezedre esett volna azt mondani, hogy egy régi ismerősöd várt rád? - dobtam meg egy párnával, ami hirtelen a kezembe akadt. - Aigoo, miért kellett belekeverned ebbe? 

 -Inkább örülnöd kéne, hogy segíttettem! Ilyen hálátlan nőszemélyt...

 -Rendezd le az ügyet, és engem hagyj ki belőle! Nem szeretnék még egy idolhoz érzelmeket táplálni, megértetted?! - kiáltottam rá könnyeimmel küszködve, majd elrohantam a fürdőbe, nem foglalkozva azzal, hogy a banda jelenlévő tagjai meglepetten figyeltek engem. Az ajtót bezártam, és leültem a hideg kőre, nekitámaszkodva a tárgynak. Magam sem tudtam pontosan kiborulásom okát, de feltételeztem azt, hogy az idol megnevezés lehetett az oka. A GOT7 miatt persze nem voltak ilyen érzelmeim, mivel tudtam, hogy ők nem egy nőként, hanem egy barátként tekintettek rám, ellenben Sehunnal, aki épp felborítani készült megszokott életemet. Heves gondolkodásba estem, hogy mitévő legyek idebent, végül amellett döntöttem, hogy lezuhanyzok, ha már a fürdőben tartózkodtam. Hangulatom egy fokkal elviselhetőbbé vált, de ahelyett, hogy felfrissültem volna, inkább csak fáradtabb lettem. Jól betekeredtem a hófehér törölközőbe, majd fejemet kidugtam az ajtón, hogy kilessek, tiszta-e a terep. Szerencsémre senki sem mászkált odakint, viszont a fiúk még mindig a mi négyes szobánkban tartózkodtak, ahol a bőröndöm és a ruháim voltak.

 -Pszt, Youngjae! - próbáltam felkelteni figyelmét. Ő volt hozzám a legközelebb, és nem akartam, hogy a többiek figyelme is felém irányuljon. Gyorsan visszabújtam a fal mögé, mert tudtam, hogy sikerült megszólítani.

 -Mindjárt jövök, srácok, megkeresem a telefonomat, mert várok egy fontos hívást - hagyta ott őket, ezután kijött hozzám. 

 -Segíts, kérlek! 

 -Meg sem kérdezem, miben - mutatott rám, vagyis inkább a törölközőmre, majd előhúzta a táskámat a háta mögül. 

 -Isten vagy! - csillantak fel a szemeim. - Honnan tudtad, hogy ez kell?

 -Hallottam, hogy valaki zuhanyzik a fürdőben. Mivel Jackson nincs itt, ezért valószínűleg te lehettél odabent. A táskád pedig ott volt az ágy mellett, amit nem vittél magaddal.

 -Lehet még egy kérésem?

 -Persze. Mi lenne az?

 -Aludhatok a ti szobátokban? 

 -Gyere - ragadta meg a karomat mosolyogva, és behúzott a szobájukba, ahol hátat fordítva nekem, megvárta, míg a pizsamámba bújok. Az ágyakat kezdtem el vizsgálni a szoba közepén, hogy melyiket tudnám birtokomba venni. - Jackson ágyában aludhatsz nyugodtan. Nem fog hazajönni ma a hotelbe.

 -Miért nem? - kérdeztem kíváncsian. 

 -Nem tudom, néha eltűnik egy-két napra, ha rossz kedve van. De ne aggódj, hamar vissza fog jönni. 

 -Hm, oké - borultam be a puha ágyba. Kellemes illat csapta meg az orromat, ami rendkívül tetszett. 

 -Nessy? - ült le az ágy szélére. - Minden rendben van? Szeretnél beszélni róla? 

 -Minden rendben van, ne aggódj.

 -Akkor jó éjszakát - mosolygott rám, majd lekapcsolta a világítást, és elhagyta a szobát.

Reggel valami robbanás szerű hangra ébredtem, amelyre szinte pillanatok alatt reagáltam, felkészülve a legnagyobb veszélyre is. Kiderült, csak Junior és Yugyeom játszottak, így semmi okom nem volt az aggodalomra, miszerint kigyulladt volna a hotel, esetleg egy meteor pottyant volna az erkélyre.

 -Jó reggel, hétalvó. Itt a heti beosztásod - nyomott a kezembe egy lapot JB, amelyen a hét napjai szerepeltek egy-egy tag nevével párosítva.

 -Én mikor kerülök sorra? - támadott meg Jr., kitépve kezemből a papírt. - Vasárnap? Miért pont én vagyok az utolsó? Jackson itt sincs, nem cserélhetnénk? 

 -Nem! - vágta rá mindenki reflexszerűen, mire mindketten meghökkenve bámultunk egymásra. Egészen késő délutánig rengeteg dologgal ütöttük el az időt. Megmutatták nekem a kedvenc filmjeiket, meséltek nekem a debütálásukról, majd nekem kellett mesélnem magamról, aminek köszönhetően még a mostaninál is közvetlenebb viszonyba kerültem a bandához. Ez idő alatt mindvégig Jackson érkezésére vártunk, de nem jött vissza, és nem is jelentkezett. Magam sem értettem miért, de az öröm helyett inkább csalódottságot éreztem. Öt órakor jött értünk a banda managere, hogy hazavigyen minket a kollégiumba. 

 -Miért ilyen nehéz Jackson táskája? - húztam magam után a saját holmijaimmal együtt. 

 -Add ide, majd én viszem - vette át BamBam, így megkönnyebbülve sétáltam a fekete furgon felé. A manager egész úton a fiúk programtervét ismertette velünk. Most tudatosult bennem, hogy az eddig eltöltött idők csak pihenők voltak, mostantól kevesebb időt tölthetek velük, ha csak nem megyek el a mindennapos próbákra, mint kísérő. A Nessy hetet végül pedig úgy beszéltük meg, hogy a próbák után indulunk majd a számomra meglepetést nyújtó programokra, ahol többet tudhatok meg róluk.

 -Én lerakom a táskáimat a sminkes szobába, mindjárt jövök utánatok, rendben? 

 -Hívom..-kezdett bele Youngjae, de a fél mondatot már nem hallottam, mert elindultam úti célom felé.  Öt perc séta elteltével már az ügynökség főépületében sétáltam, ahol egy boldog érzés öntött el, miszerint itt egy dolgozóként voltam jelen, és nem egy idegenként, akinek küzdenie kell a bejutásért. Elővettem a kulcsot a táskámból, majd kinyitottam a zárat és az ajtót. Ám nem az a rend fogadott odabent, mint ahogyan azt utoljára itt hagytam. A tárgyak, amelyeknek az asztalon lett volna helye, a földön hevertek szanaszét. A székek fel voltak borulva a körülötte lévő tárgyakkal együtt. A sírás kerülgetett egyfolytában, és nem tudtam hirtelen mitévő legyek. Csak bámultam tétlenül a helyiség közepén, majd lábaim remegni kezdtek, így a földre rogytam. Térdeimet felhúztam, annak dőlve sírtam néhány percen keresztül. Mikor már csak a könnyeim potyogtak, előkaptam a telefonomat, hogy felhívjam Youngjae-t, de inkább elvetettem az ötletet, és visszasüllyesztettem a zsebembe. Úgy gondoltam, hogy a saját problémáimat nem szeretném ránehezíteni másokra is. Épp elég  dolguk lesz nekik is a hét során. Nagy levegőt véve magamon, felkeltem a földről, hogy összeszedjem magamat. Kezemmel próbáltam letörölni a könnyeimet, de inkább csak elkentem őket az arcomon.

 -Köszönöm - vettem el a zsebkendőt, amelyet az orrom előtt lóbált valaki. Elkezdtem törölgetni az arcomat, de hirtelen furcsállni kezdtem ezt, ezért megfordultam.

 -Ki tette ezt? - nézelődött Jackson idegesen. 

 -Nem tudom - vontam meg a vállamat. Ismét rám tört a sírás, így reflexszerűen ráborultam. Meghökkenve álldogált egy helyben, de nem vágott hozzám semmi sértőt, nem lökött el magától, csak némán figyelt engem. Egy ideig ilyen helyzetben voltunk, mikor úgy gondoltam, sikerült megnyugodnom kicsit, ezért hátráltam egy lépést. 

 -Menj haza, majd hívom a személyzetet, hogy rakjanak rendet. Ne aggódj emiatt - mentünk ki mindketten az épületből. Ő elindult az ellenkező irányba, én pedig ledermedtem, és távolodó alakját figyeltem.

 -Jackson, várj! - kiáltottam utána. Hirtelen megfordult, és kérdőn pillantott rám.

 -Mi van? - kérdezte hűen megszokott önmagához.

 -Jövök veled - futottam oda hozzá.

 -Nem.

 -De ma veled kell lennem, így nem rázhatsz le!

 -Én nem kértem, hogy töltsd velem a napot!

 -Nem baj, menjünk együtt - mondtam határozottan. Válaszul egy hümmögést kaptam, amivel tudtomra adta nemtetszését. Egész úton sietősen ment előre, szinte rohanva haladtam mögötte mindvégig. Egy hatalmas épület előtt torpant meg, így én is így cselekedtem. 

 -Még mindig jönni szeretnél utánam?

 -Hm, igen.

 -Gondoltam - indult meg ismét előre, így a megszokott tempómban követtem őt. Modern és gazdag volt belül minden, ami nem lepett meg, hisz kint is pont ugyanígy nézett ki az épület. A liftben kínosan álltunk egymás mellett, egészen a legfelső, azaz a huszadik emeletig. A megfelelő emeleten megálltunk egy ajtó előtt, de nem ment be, amit kicsit furcsálltam. Nem tettem szóvá, hogy mire is várunk pontosan, csak némán bámultam előre, hátha magyarázatot kapok rá.

 -Elfordulnál végre, hogy beírhassam a jelszót?

 -Ó, persze - fordultam meg. Hallottam magam mögött a pittyegéseket, majd az ajtó nyitódását, de mire visszafordultam, már be is csukta maga után.

 -Yah! Te! Engedj be! - dörömböltem egyfolytában. Erre nem kaptam semmi választ, ezért a csengőt kezdtem el nyomogatni, mindaddig, míg ki nem tárult előttem a tárgy, és majdnem az arcomba csapódott. Jó, ezt visszakaptam a múltkori esetért. A ház lenyűgöző volt, szinte felfoghatatlanul, mivel régi otthonom egy átlagos családi házként nézett ki, meg sem közelítve ezt. - Ez a te házad?

 -Muszáj válaszolnom? 

 -Nem..

 -Akkor nem válaszolok.

 -Itt voltál végig?

 -Erre is muszáj válaszolnom?

 -Igen! Szerinted kérdezném, ha nem érdekelne?

 -Igen, itt voltam. Most már békén hagynál, ha már egészen idáig követtél? - kérdezte a kanapéra elvetődve, mire bólintottam egy aprót, és lopakodómódban elindultam felfedezni a ház minden egyes apró - inkább hatalmas - részét. Rengeteg érem és serleg díszelgett a polcokon, azon kívül nem igen voltak érdekfeszítő dolgok, inkább csak jól mutató dísztárgyak álldogáltak mindenhol. A nappaliból egy hálószobába tévedtem, ahol már jóval több érdekes dolog tűnt szembe. Képek sokasága díszelgett a polcokon, felkeltve érdeklődésemet. Közelebb merészkedtem hozzájuk, és egyesével kezdtem el szemlélni mindegyiket. Ám az egyik fotó egyből magára vonta a figyelmemet, így akaratom ellenére is kezembe vettem.

 -Ne nyúlj a dolgaimhoz! - kapta ki a kezemből Jackson, mielőtt jobban megnéztem volna.

 -Ő a húgod? - szóltam hozzá szelíd hangon. - Nem meséltél róla..

 -Miért kellett volna? 

 -Hány éves most? - hagytam figyelmen kívül goromba válaszát.

 -Annyi lehet, mint Te - vonta meg a vállát. 

 -Egyszer szeretnék vele találkozni. Biztos aranyos lehet - csillantak fel a szemeim.

 -Inkább hiperaktív, idegesítő, és állandóan hülye kérdéseket tesz fel.

 -Omo, pont olyan, mint én! Mindenképp mesélj neki rólam! - dőltem be fáradtan a hatalmas ágyba.

 -Hé, az az én ágyam! Aludj máshol!

 -Most már az enyém. Jó éjt! - fordítottam neki hátat. - Apropó! Lekapcsolnád a villanyt?

 -Ezt nem hiszem el! Persze! Hogyne! Miért ne? - oltotta le a fényeket, és morgolódva elhagyta a helyiséget. Mosolyogva hallgattam őt, amíg álom nem nehézkedett a szemeimre. Köszönöm, hogy mégis felbukkantál hirtelen, Jackson!

11:Chapter

 -Nessy, kivel szeretnéd ma tölteni a napodat? - kérdezte Yugyeom csillogó szemekkel, mire mindenki felém kapta tekintetét. Jr. eközben a háta mögött ugrált fel s alá, kezével pedig folyamatosan magára mutogatott. Ám válaszom mindenkit meglepett, hisz nem az volt, amelyre bárki is számított volna.

 -Senkivel. Ma vasárnap van, ami azt jelenti, hogy holnaptól léphet érvénybe az egyhetes tervetek. Mivel ma nincs szükségetek a munkaerőmre, élhetem én is a magánéletemet - húztam győztes mosolyra a számat, mire a többi tagnak az ellenkező irányba gördült. 

 -Én nem tudom mit vegyek ma fel - nézett keserűen BamBam a pizsamájára. - Segítened kell!

 -Tessék - dobtam meg egy pólóval, amelyet véletlenszerűen szedtem fel a földről. Tegnap pakoltam össze mindent, most pedig ugyanolyan rendetlenség uralkodott a hotelszobán. Fogalmam sincs, hogyan került ide mindez hajnal óta, de a fiúk mindenesetre egész ügyesek tárgyaik elhagyásában.

 -Engem ki kéne sminkelned. Nem szeretném, ha így látnának a rajongóim az utcán - mutatott az arcára Youngjae, mire hitetlenül elmosolyodtam. 

 -Kérd Mark segítségét! - mutattam az említett személy felé, aki a tükör előtt ácsorgott, és haját igazítgatta. - Biztosan segítségedre lesz. 

 -Nem! - néztek egymásra, majd rám. 

 -Gondoltam. Estefelé jövök, addig beszéljétek meg, hogy melyik nap ki és mit szeretne csinálni - adtam ki a parancsot, majd el is hagytam a helyiséget, meg sem várva a választ. Akármennyire is jól éreztem magamat a fiúk társaságában, akkor is volt saját magánéletem, amit elhanyagoltam idejövetelem óta. Rájuk is fér egy kis szabadság, ahol nem zavarom őket, mint egyedüli nő a kollégiumban. Furcsa, mégis örömteli érzés az, hogy az ideiglenes szállásom a GOT7 rezidencia, ahol hét olyan személlyel élek nap, mint nap, akik tehetségesek és népszerűek, valójában pedig csak hét szeretethiányos gyerek, akik egyszerűen megbolondulnak, ha hazaérnek. 

Felkaptam a fekete napszemüvegemet, majd elbuszoztam egészen az SM Entertainment épületéig. Szerencsémre megjegyeztem a titkos bejáratot, ahol a múltkor bementünk, viszont nem ment ismét olyan egyszerűen. 

 -Sajnálom, de a rajongóknak tilos a belépés itt - állított meg egy férfi, aki valószínűleg a biztonsági őr volt. Elfelejtkeztem róla, hogy nem a JYP-nél tartózkodtam, és a bejárás nem olyan sima ügy, mint ott. 

 -Tudom, de nem vagyok rajongó. Találkozóm lenne az egyik előadóval - feleltem, de rájöttem, hogy bármennyire is igaz, amit mondtam, még magam sem hinném el.

 -Hölgyem, minden rajongó ugyanezzel az érvvel jön ide nap, mint nap. Ha nincsen belépési kártyája, kérem távozzon, és ne nehezítse a munkámat!

 -Elnézést - hajoltam meg illedelmesen, majd elsétáltam onnan, és leültem az út szélére, szembe az épülettel. Vártam, hogy valaki erre jöjjön, hisz egyedül lehetetlenség lenne bejutni. Így cselekedtem vagy fél órán át. Idő közben felhívtam a szüleimet, hogy beszámolót tartsak nekik az elmúlt néhány nap eseményeiről, utána pedig Youngjae-t hívtam fel, hogy érdeklődjek arról, mit csinálnak. Állítása szerint mindenki a hotelben lustálkodik, egyedül Jackson ment valahová, hogy elintézzen valamit. 

Legszívesebben visszamentem volna a hotelbe, de a szüleim kitartónak neveltek, így továbbra is ültem az út szélén, és csak bámultam magam elé. Azonban végre egy ember közeledett az épület felé, így szemeim egyből felcsillantak a számomra idegen, mégis reményt nyújtó személyre. Fekete kapucni volt a fején, ezért nem láttam arcát, de valószínűleg nem egy rajongó lehetett, ezért egyből lecsaptam rá.

 -Szia! - ugrottam elé, mire ijedten megtorpant előttem. - Bocsánat, hogy rád támadtam, nem szeretnélek feltartani, csupán azt szeretném, hogy segíts bejutni! Találkozóm lenne egy személlyel, aki odabent van, de nincs meg a száma, és megígértem neki, hogy találkozunk ma. Remélem, megérted. 

 -Ennél ötletesebb szöveggel is előrukkolhattál volna - forgatta szemeit, és kikerült engem. De nem tudott olyan egyszerűen lerázni. Több, mint fél órát ücsörögtem itt, nem most fogom feladni, mikor végre itt volt előttem a lehetőség.

 -Miért néz mindenki őrült rajongónak?! - szaladtam ismét elé, hogy ne tudjon továbbmenni. - Styliszt vagyok a JYP-nél. Akadna fontosabb dolgom is, mint itt ácsorogni és neked könyörögni. De nem tudok bemenni nélküled, így kérlek, segíts, aztán mehetsz a bandádhoz, vagy akárhová!

 -Mi hasznom származna abból, ha segítenék neked? - nézett le rám, ugyanis jóval magasabb termetű volt nálam.

 -Békén hagynálak? 

 -Pf - nevette el magát, mire haragosan néztem rá. - Ha annyira akarnám, most felemelnélek és odébb raknálak az utamból. 

 -Kapnál aláírást a GOT7-től?

 -Ismerem őket, bármikor tudnék szerezni, ha szükségem lenne rá.

 -Akkor mit akarsz?! - háborodtam fel. - Randira ne vigyelek?

 -Hm, ez már nem is hangzik olyan rosszul.

 -Felejtsd el! Inkább vigyél be, és ne húzzuk tovább egymás idejét! 

 -Jó, menjünk - válaszolta unottan, mire kikerekedtek a szemeim, és mentem utána. Ez egész könnyen ment.

 -Jó napot - hajolt meg a biztonsági őr az idol előtt. - Magára várt a kisasszony?

 -Igen, ő a barátnőm. Bocsánatot kérek a kellemetlenségért, elfelejtettem értesíteni önt, hogy jönni fog. Az én hibám - rendezte le az ügyet, majd megfogta a kezem, és behúzott az épületbe. Miután becsukódott az ajtó, egyből elrántottam kezemet, és a zsebembe helyeztem. 

 -Köszönöm a segítséget, Sehun? - bámultam rá kérdőn.

 -Igen, úgy hívnak - nevette el magát. Számára lehet, hogy az a természetes, ha mindenki felismeri őt, de az én távoli szülőhazámban nem ismerte őket mindenki. Persze ott is tartózkodtak rajongók, de engem azóta nem foglalkoztattak többé az idolok, mióta gyerekkori barátom nem keresett többé. Valószínűleg híres lett, ahogyan azt tervezte, és rájött arra, hogy bármilyen lányt megszerezhet magának, akkor nincs többé szüksége az unalmas és hétköznapi énemre. Innentől kezdve csak a tanulással foglalkoztam, ezzel betartva ígéretemet, amelynek már semmi jelentősége sem volt. Mégsem adtam fel, mert mindig betartottam az ígéretemet, bármi is legyen az.

 -Nos, akkor viszlát - hajoltam meg.

 -Találkozzunk a megbeszélt randin - kacsintott, majd sarkon fordult, és elviharzott. Egy árva szót sem tudtam kipréselni magamból, olyan gyorsan hagyott magamra. Elindultam hát én is kitűzött úti célom felé, menet közben pedig azon töprengtem, hogy Sehun ilyen nevetséges módon próbált viccelődni velem bosszúvágyból, vagy egész komolyan mondta az előbbieket. Rövid gondolkodás után azt szűrtem le, hogy az egész csak vicc volt, hisz még az időpontot sem említette, és még a telefonszámomat sem tudja. Ez kellően megnyugtatott, mire odaértem Min Tae dolgozószobájához. Kopogtattam kettőt, a válasz pedig azonnal jött, ezért bementem a helyiségbe. 

 -Seo Ran! - pattant fel, és nagy ölelésbe vont, ezzel köszöntve engem. 

 -Szia - mosolyogtam rá. 

 -Mi járatban vagy erre? Csak nem Eunhyuk-ot keresed? 

 -Honnan tudtad? - akadt el a szavam.

 -Egész nap itt kóválygott, hogy mitévő legyen. Azt mondta, hogy a GOT7 koncertezni megy a hétvégén, így biztosan nem vagy otthon.

 -Igen, ez az én hibám. Elfelejtettem, hogy nem leszek itthon a hétvégén, és úgy szervezkedtem. De merre van? Most tudnánk találkozni.

 -Próbálnak a fellépésükre, csak késő este jönnek vissza - húzta el a száját. - Ha gondolod, gyere vissza holnap, szólok neki, hogy itt jártál. 

 -Köszönöm, de ez a hét mozgalmas lesz nekem. Mondd meg neki, hogy két hét múlva eljövök ide, körülbelül ugyanekkor. 

 -Rendben, mindenképp értesítem - mosolygott. - Viszont ne haragudj, de mennem kell a fiúk ruhájáért. Itt a telefonszámom, majd hívj fel, és ha gondolod, valamikor majd beugorhatok hozzátok. Csak szólj, hogy mikor jó neked. 

 -Persze - süllyesztettem zsebembe az aprócska névjegykártyát. Fölösleges volt leutaznom idáig, ezért siettem haza, hogy a nap további részét a fiúkkal tölthessem. A bejáratig együtt sétáltunk le, onnan beszállt az autójába, és elment az ellenkező irányba. Én a busz érkezésére vártam, de csak tíz perc múlva jött, ezért beugrottam a közeli kisboltba, és vettem harapnivalót a közel negyven perces útra. Míg én reggeliként a szívecske alakú kekszemet majszoltam, a fiúk a hotelbe töménytelen mennyiségű ízletes ételt tömtek magukba, ezzel nemkívánatossá téve az enyémet, amit inkább behajítottam a táskámba. A tíz perc hamar letelt, mivel elkalandozott a képzeletem, így észre sem vettem, mikor a busz megállt előttem. Egész úton próbáltam elaludni, de nem sikerült. Gondolataim folyamatosan kavarogtak a fejemben, amely szinte felrobbant már. A könnyem is kicsordult a régi emlékeimtől, ahogyan hónapokig vártam azt, hogy levelem érkezzen Szöulból attól a bizonyos személytől. De ez sosem következett be, bármennyire is vártam. Magányosnak éreztem magamat időkig, most pedig kaptam barátokat, szám szerint hetet is, akik boldoggá tették az unalmas mindennapjaimat. Vegyes érzelmekkel lépkedtem fel a hotel lépcsőin, és legszívesebben beborultam volna a puha ágyamba. Ezzel a céllal nyitottam be a lakosztályra, ám valamit furcsálltam. A fogason egy ismeretlen dzseki lógott, amit indulás előtt nem láttam reggel. Kíváncsian sétáltam beljebb, hogy megnézzem ki is az a vendég, akit köszönthetek az ideiglenes szállásunkon. Kikerekedett szemekkel dőltem neki az ajtófélfának, és a titokzatos vendégre meredtem.
 -Megjött a ,,barátnőm" - nevetett fel Sehun, mire mindenki felém kapta a tekintetét. Már megint egy újabb idol...