-Mi történt pontosan? - támadta le Youngjae-t a leader. Még a köszönés is elmaradt, ezért az udvariasság kedvéért meghajoltam mindkettőnk helyett, majd hallgattam a fiú beszámolóját.
-Az új koreográfiát gyakoroltuk, amibe bekerült egy szaltó Mark és Jackson részéhez - vakargatta tarkóját idegesen. - És itt történt az, hogy Jackson rosszul ért földet.
-Mennyire rosszul? - tettem fel a lényeges kérdést, amit jobb lett volna, ha nem teszek.
-Nagyon.
-Basszus! - szisszent fel JB mellettem. - Miért neki kellett megsérülnie megint?!
-Megint? - pillantottam rájuk értetlen arckifejezéssel. - Többszöri esetről van szó?
-Jó néhány éve autóbalesetet szenvedett, mikor még gyakornok volt az ügynökségnél - támaszkodott a vállamra Mark. - Komoly sérülésekkel kórházba került, és a műtét után, mikor felébredt, nem emlékezett majdnem semmire sem, csak a szüleire és a saját nevére. Azóta megváltozott. Előtte sosem volt ennyire rideg.
-Erről még nem meséltetek nekem - böktem ki ezt a néhány szócskát. Annyira lesokkoltak az elmúlt fél órában történt események és történetek, hogy ezen kívül többet nem tudtam volna kipréselni magamból.
-Nem szereti, ha felhozzuk a témát. És mi sem szeretünk annyira beszélni róla, de te fontos tagja vagy a csapatunknak, így szükségesnek tartottam elmondani. De ne aggódj, ez régen történt, neked ettől nem fog megváltozni semmi.
-Jae Bum, kérem fáradjon be egy pillanatra! - nyílt ki az ajtó, ahonnan egy idősebb férfi lépett ki fehér orvosi öltözetben. Mindenki feszülten ült a földön vagy a székeken, amíg ki nem fáradt végre az utólag említett személy.
-Na? Mi történt?! - ugrott elé Junior.
-Minden rendben van.
-Bővebben?
-Agyrázkódást szenvedett, de magánál van.
-Haver, ezt jelenti neked a "minden rendben van"?!
-Örülj, hogy nem lett komolyabb baja! Ha rosszabbul esik, akár ott is maradhatott volna! - emelte fel JB a hangját, mire megfagyott a levegő, és mindenki a földet kezdte el pásztázni. Perceken át vártunk, ugyanis átszállították a VIP kórterembe, ami a legfelső emeleten volt. Idő közben a szülei is megérkeztek, így tömegesen mentünk be hozzá. Mindenki egyszerre kezdte el bombázni kérdéseivel, egyedül én ácsorogtam az ajtóban némán. Nem is tudtam mit mondani, de ha akartam volna sem, mivel a hangzavar közepette akár egy repülő is az épületnek csapódhatott volna.
-Elég lesz, így is fáj a fejem! - csitította el a társaságot Jackson.
-Meddig kell itt maradnod? - hajolt fölé BamBam hatalmas kiskutyaszemekkel.
-Az orvos szerint három hétig nem csinálhatok semmi megerőltető tevékenységet, és a legjobb az, ha itt maradok egy időre - szomorodott el. - Csináljátok meg nélkülem a klipet.
-Dehogy is! A GOT7 nélküled csak GOT6. A rajongók biztosan meg fogják érteni - fakadt ki Jr. - Fontosabb az egészséged, mint az, hogy három hetet várnak e vagy sem.
-Igen, kicsim. Majd beszélünk a Manager úrral - ült le a mamája az ágy mellé elhelyezett székre.
-A húgod mikor jön? - szólaltam meg végre. Nagyon kíváncsi voltam már rá, hisz alig akad a közelemben velem egykorú lány. A fiúkkal is remekül megvoltam, de nap, mint nap együtt töltöttük az időt, ami kezdett kicsit unalmassá válni. Főleg, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem lehet velük megbeszélni.
-Kinek a húga? Itt nincs senkinek se, csak nővére - értetlenkedett BamBam. Megértően bólintottam, hogy ne beszéljünk róla, majd ha lehetőségem akad, tisztázom vele ezt az egészet. Elbúcsúztunk tőle, mivel későnek bizonyult már, és elindultunk vissza a dormba.
-Várjatok! Ki kell mennem a mosdóba - toporzékoltam a magassarkúmban. Az emberek furcsán méregettek az öltözetemért, ami egyáltalán nem a kórházi környezetbe illett. Miután megkönnyebülten kiléptem a mosdó ajtaján, elképedve tudatosult bennem az, hogy mindenki magamra hagyott. Végigmentem a folyosón, felmentem Jackson kórterméhez, de senkit sem találtam meg. Megpróbáltam egyesével felhívni őket, de nem vették fel a telefont. Csalódottan és egyedül sétáltam vissza a kollégiumba. Taxira nem volt nálam pénz, mivel nem gondoltam, hogy szükségem lesz rá az este folyamán. A lábam sajgott már, később inkább levettem a cipőmet, nem foglalkozva azzal, hogy elég furcsán festhettem. Az eső is elkezdett zuhogni az út háromnegyedénél. Mire hazaértem, szinte már szétrobbantam az idegességtől. Vizes hajjal és ruhával, fájó lábbal vetődtem be a kollégium ajtaján.
-Köszönöm, hogy megvártatok! - ordítottam el magamat, de nem jött válasz. Haragosan elrúgtam az út közepén szétdobált cipőket, majd bekanyarodtam a folyosón a nappali és a konyha felé. A fájdalom és a düh egy pillanat alatt elillant, mikor megpillantottam az étkezőasztalt szépen megterítve, rózsával díszítve. JB az asztal fő részénél ült, szemei felcsillantak, mikor megpillantott. Lefagytam eddigi tartózkodási helyemen, és pislogás nélkül meredtem magam elé, miközben végig azon voltam, nehogy összerogyjak hirtelen.
-Remélem nem haragszol, amiért nem tudtuk befejezni azt, amit elkezdtünk, Nessy.
Nem JB, egyáltalán nem haragszom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése