06:Chapter

Egy furcsa érzés öntött el, mikor újra beléptünk a kollégium ajtaján. Most nem a megszokott otthonomba érkeztem, hanem egy egészen más épületbe, számomra új személyekkel. Messze voltam a családomtól, és mindentől, ami a régi életemhez kötött. Most nem tudtam a nővéremre támaszkodni, sem a legjobb barátnőmre, mivel nem volt senkim sem, csak ez a hét hiperaktív fiú, akik emlékezetessé tették minden egyes itt töltött napomat. Lassacskán kezdtem megszokni az itt létet, mivel a fiúk egyre jobban kezdték megszokni a jelenlétemet. Az elnök úr azóta sem jelentkezett, sem a koncert, sem a szöuli lakás miatt. Kérdezősködni nem mertem, hisz ha azt mondta, hogy szerez nekem egy lakást, akkor nincs okom elbizonytalanodni. De az igazat megvallva, nem is agyaltam a költözés témán. Vidáman éltem a mindennapjaim a kollégium falai közt, a családommal pedig telefonon keresztül tartottam a kapcsolatot. Ám, ha kimentem a forgalmas utcára, egy teljesen idegen személynek éreztem magamat, aki nem ebbe a környezetbe illett. 

Ajtó nyikorgás hangjára nyitottam ki szemeimet. A bejárattól jött a hang, így biztos voltam abban, hogy valaki kívülről próbál az épületbe férkőzni. A konyhapult mögé osontam, és a sötétből figyeltem az eseményeket. Serpenyővel a kezemben álltam harciasan, felkészülve a legnagyobb dologra is. Az ajtó kilincse egy ideig zörgött, majd ki is nyílt a tárgy. Két ember lépett be rajta, kezükben kamerával. Gyorsan lebuktam a pult mögé, innen figyeltem minden egyes mozdulatukat. Nem tűntek nagy veszélynek, hisz ha betörők lennének, nyilván nem kamerával a kezükben mászkálnának a házban. Bambam és Jackson szobáját vették célpontba először. Csendesen osontam bő távolsággal tőlük, mivel nem értettem mit akar ez a két alak hajnali kettőkor. Meg is értettem, mikor egyesével keltették fel a srácokat, a kamerát pedig egy pillanatra sem emelték el az arcuk elől. A két bandatag kómás tekintettel forgolódott, majd takarójukba tekeredve követték a betolakodókat, Yugyeom és Jr. szobájába. Kíváncsian pislákoltam feléjük, ám Jacksonnal találkozott össze tekintetünk. Kikerekedtek szemei, és kezével kezdett hadonászni, míg én értetlen arckifejezéssel néztem rá vissza.

 -Mindjárt jövök, iszok egy kortyot - szólt a stábosoknak Bambam. Elindult felém, majd csuklóm megszorítva húzott egyenest a konyhába.

 -Eressz már el! - rángatóztam, de befogta a számat és lerántott magával a pult mögé. A gyomrom is görcsbe rándult, mikor olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy szinte éreztem forró leheletét, amitől a hideg is kirázott. 

 -Ha csöndbe maradsz, elengedlek - ajánlotta fel, mire bólintottam egyet. Kezét leeresztette, ő pedig leült mellém a földre. 

 -Kik ezek? - álltam fel, hogy körülnézzek, de ismét lerántott.

 -Gondolom az ügynökség küldte őket, hogy levideózzák, ahogy felkelünk.

 -Már értem! - kurjantottam el magamat vidáman.

 -Shh!

 -Miért nem beszélhetek? - súgtam neki. Fejét tenyerébe temette, válla pedig remegett, ami azt bizonygatta, hogy jól szórakozik rajtam.

 -Tegyük fel, hogy egy GOT7 rajongó vagy.

 -Tegyük.

 -Mark álmaid szerelme..

 -De-

 -Mondom Mark álmaid szerelme!

 -Jó, Mark álmaim szerelme, tekerjünk! - bökdöstem meg, így folytatta. 

 -Mit szólnál hozzá, ha teli lenne a net azzal, hogy Mark szobájában egy vadidegen lány aludna a GOT7 dormban?

 -Kinyírnám a csajt! - ugrottam fel támadóállásba, Bambam pedig reflexből visszarántott. 

 -Nyugalom, Kungfu panda. Érted már, miért nem engedem, hogy végigbukfencezz az előszobán?

 -Akkor - tanakodtam. - Ha meglátna a kamera, élő célpont lennék a rajongók körében?

 -Nagy valószínűséggel..

 -Király! - ugrottam volna fel, de inkább visszacsücsültem a padlóra. 

 -Te hülye vagy - borzolta össze a hajamat. - Inkább azt kéne kitalálni, hogyan bújtassalak el.

 -A ti szobátokban már voltak. Valószínűleg nem fognak visszamenni már.

 -Nem is vagy te olyan hülye - ment előre, én pedig óvatosan követtem. A fények már nem Yugyeomék szobájából szűrődtek ki, hanem Mark és az én szobámból. Amíg Bambam az ajtóban várt rám, én meglehetősen nyugodtan próbáltam belesni a szobámba.

 -Bambam! - visítottam alig hallhatóan.

 -Gyere már!

 -De ott van a bőröndöm! - toporzékoltam egyre idegesebben. 

 -Csak nem-

 -Rózsaszín - fejeztem be lehajtott fejjel.

 -Basszus, te lány! Menj be, majd én elintézem.

 -Siess, még sötét van - hajtottam be az ajtót. Teljes sötétség uralkodott a szobán. Nem nagyon tudtam mi merre van, így tapogatózva csoszogtam a sötét szobába, keresve az ágyat. Nem kellett sokat mennem, ugyanis egyből szemet szúrt a hatalmas darab. Leültem az emeletes ágy alsó részére, majd vártam, hogy valaki bejöjjön végre. Az idő telt, lábam az ágyról lógattam lefelé, de még mindig egy hang sem jött. Próbáltam fej lógatva ébren maradni, fejjel a párnába lapulni, de egyszerűen mindenhogy kikészítő volt a teljes csend és sötétség. Nem bírtam tovább, egyszerűen kényszert éreztem a szemeim lehunyására, így hát a kellemes illatú párnára hajtott fejjel aludtam el.

 -Üsd már ki az ágyamból! - morgolódott valaki. Szemeim csukva voltak, így csak a hangokat tudtam észlelni, viszont nézése szinte lyukakat vájt a hátamba. 

 -Képes lennél kiütni?

 -Még szép!

 -Lássuk.

 -Ne, ne, ébren vagyok! - rúgtam le a takarót, és már futottam is át a túlsó szobába. Bambam és Jackson szájtátva meredtek rám, de becsuktam magam mögött az ajtót, így már csak Mark látókörében voltam, aki éppen egy könyvet olvasott.

 -Te mindig olvasol?

 -Általában, igen - vonta meg a vállát. - Biztosan neked is van valami általános szokásod.

 -Nem, azt hiszem nincs. 

 -Szerintem épp elég az, hogy annyi energiával rendelkezel, mint mi heten összesen.

 -Talán - húztam el a számat. Tovább folytatta eddigi cselekedetét, ezzel befejezve beszélgetésünket. A bőröndömet egy lepedő takarta, valószínűleg így próbálták eltakarni, nehogy észrevegyék és beigazolódjon Bambam állítása. Kihalásztam a bőrönd legtetején várakozó ruhámat, majd a fürdőszobába zárkóztam, hogy kényelmesen fel tudjak öltözni. A mai napra egy fekete farmer és egy mályva színű blúz párosítását húztam magamra, mivel délután az ügynökséghez kellett mennem, hogy elhozzam a fiúk holnapra szánt ruháját és sminkjét. Holnap ugyanis rajongói találkozásra kell menniük, de a munkám iránt való kötődésem nem képes elengedni őket egy láthatatlan smink vagy egy normális ruha-összeállítás nélkül. Ugyanis a fiúkat nem foglalkoztatta ennyire a megjelenésük, így hát magamat éreztem felelősnek értük. Én pedig mindent meg fogok tenni azért, hogy a fiúkért az összes lány odalegyen a megjelenésük és a személyiségük miatt. Talán még az igazgató úr is meg lesz elégedve a munkámmal, ami egy jó pont lehet még számomra.

Hatalmas mosoly ült arcomra, mikor megpillantottam a JYP ügynökség főépületében azt a szobát, amelynek ajtaján a  Bae Seo Ran név díszelgett. Lehet, hogy csak egy kis szoba volt, ahol a holmijaimat tároltam, de mégis egészen nagy dologként tekintettem rá, mivel mégis egy hatalmas vállalatról beszélünk, minek ajtaja előtt emberek százai mennek el naponta. Kellemes illat csapta meg az orrom, mikor beléptem a helyiségbe. Otthonról hoztam még az indulás előtt egy illatosítót, ami mindig megcsapta az orrom, mikor beléptem a házunkba. A közérzetem kissé jobb is lett ennek köszönhetően, így csak a munkámra kellett koncentrálnom. Belekotortam a fontosabb termékeket a táskámba, amiket az ügynökség biztosított nekem. Ruhákat nem kerestem, hisz a sajátjuk is tökéletesen megfelelt, csak az összeállításokra kellett figyelnem, mert képesek voltak olyan darabokat magukra húzni, hogy legszívesebben világgá rohanva tagadnám le azt, hogy valaha is a styleisztjuk voltam. Bezártam az ajtót, de mielőtt visszaindultam volna a kollégiumba, a mosdó felé vettem az irányt. Furcsa nézéseket kaptam, amik inkább a velem egykorú lányok körében volt. Nem ismertem egyikőjüket sem, de azt egyből le tudtam szűrni tekintetükből, hogy nem a legkedveltebb személyek listáján tartózkodtam. Először nem is nagyon foglalkoztatott, mivel a bandán kívül másokkal nem igen kellett nap, mint nap találkoznom, de ugyanúgy az ügynökség tagja voltam, így elkerülhetetlenné vált a találkozás. Becsuktam a mosdó ajtaján, ám a kinti ajtó nyílására lettem figyelmes. Lehajtottam a tárgy fedelét, lábaim pedig felhúztam, miközben kezeimmel kulcsoltam össze. Próbáltam egy hangot sem kiadni, csak ültem némán, és néztem előre. Kezeim remegtek annak tudatában, hogy bármelyik pillanatban észrevehetik, hogy itt tartózkodom, de ez nem következett be, mivel a két alak a kézmosónál lehetett, amit a víz csobogó hangja bizonyított.

 -Nem értem, miért ezt a falusi libát vették fel! - hőbörgött az egyik személy. Szemeim kikerekedtek, fogaim pedig összeszorítottam, nehogy felkiáltsak bármelyik pillanatban. - Láttad, hogy néznek rá a tagok? Ha most nem lenne, akkor rám néznének most pont ugyan így! Most mit tegyek?

 -Talán, ha kirúgnák, téged raknának a helyére - tanácsolta barátnője. Gyomrom görcsbe rándult, és az első könnycseppem is utat tört magának. 

 -Mégis, hogy érjem el, hogy kirúgják?

 -Még nem tudom, de idővel kitalálunk valamit - hallottam utolsó szavait, majd az ajtó csapódott egyet, a helyiségben pedig néma csend uralkodott. Egyedül a zokogásomat lehetett hallani, de rajtam kívül nem tartózkodott ott senki, így sírhattam nyugodtan, mivel senki sem hallhatta. Lábaim még mindig kezeimmel szorítottam, miközben könnyeimmel áztattam farmerem puha anyagát. Miért hittem, hogy minden olyan tökéletes lesz? Ébresztő, ez a valóság! Nem itt lenne most a helyem. Mit keresek én itt valójában?